Nagy Szent Gergely pápa, (540-604) korának egyik legműveltebb embere, „Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás között a kereszténység legnagyobb teológusa volt”(1)
Életrajzírója, Toursi Gergely szerint „az egyik legfényesebb családból származott”.
A gazdag, előkelő római arisztokrata(2), hatalmas birtokokkal bírt Róma és Szicília környékén, amelyeknek jövedelméből élete végéig megélhetett volna, azonban a materiális jóllét helyett már ifjú korában az aszketikus élet vonzotta. Jellemző ez a mentalitás a kereszténység első évszázadaira: a krisztusi kinyilatkoztatás ereje sok olyan embert szólított a spirituális életre, akikre a világi szférában várt volna fényes karrier. Gergely végül 473-ban mégis Róma praefectusa, azaz legfontosabb világi elöljárója lett(3), de már hivatali évének letelte után kolostorba vonult, hogy a szerzetesi életet válassza. A szerzetesként eltöltött 7-8 évére később, mint „életének legboldogabb időszakára” emlékezett vissza.
490-ben pápává választották, amit nem fogadott túl nagy lelkesedéssel: „A püspökké választás örve alatt visszavezettek a világba” – írja később.(4) Mégis belőle vált a kereszténység egyik legnagyobb pápája, aki – ahogyan a sírfelirata mondja – „Azt tette, amit tanított”. Gergely hatása az intézményre kétségkívül rendkívüli: ő volt az első szerzetes-pápa, és tőle származik a pápák egyik legfontosabb önmeghatározása: „servus servorum dei” – Isten szolgáinak szolgája. Szent Gergely valójában a kor reprezentatív embere: alakjában kifejeződik a VI. század tipikus ellentmondása, amely Szent Pál „testi embere” és a „belső ember” között feszül. Miután a kereszténység a VI. századra egyeduralkodóvá vált, a birodalomban már nem volt aktualitása Ágoston „két városának.” Amit Gergely a „vita contemplativa” és a „vita activa” ellentmondásában megfogalmazott, saját életpályája során oldotta fel: egyszerre volt a világi ügyeket irányító vezető és a lelki élet legmélyebb problémáit feltáró filozófus.(5)
Gergelyéhez hasonló korszak másik nagy szentje, Nursiai Szent Benedek sorsa is, - nem véletlen hogy éppen Gergely az, aki Benedek életét és csodáit legenda formájában megörökítette. Benedek a nyugati keresztény szerzetesség tulajdonképpeni megalapítója, akinek hatására az egyiptomi sivatag aszkétáinak szellemisége a kontinensen is gyökeret vert, míg Gergely az első pápa, aki maga is e szerzetes-hagyományban nevelkedve került Szent Péter trónjára, hogy a szerzetesség ideái a társadalmi létben is megjelenhessenek. A következő tanulmányban megkíséreljük a két szentet összekötő intellektuális kapcsolatok feltárásával a VI. század spirituális atmoszféráját is megvilágítani: egy olyan ellentmondásos korszakét, amelynek politikai sötétsége csak még inkább tisztán láthatóvá teszi a szellem fényét.
A birodalom politikája
A Kr.u.-i VI. század Justinianus császár rövid restaurációs kísérletét követően a pusztulás és káosz világát jelentette a „civilizált világ,”(a Keletrómai Birodalom) számára. I. Justinianus (527-565) 533-tól kezdve támadó hadjáratokat folytatott az egykori Nyugatrómai Birodalom területén alakuló germán királyságok ellen. Afrikában, kitűnő hadvezére Belisarius segítségével kevesebb, mint egy év alatt megdöntötte a Vandál Királyságot, majd a sikerek után a hadsereg a birodalom hajdani központjába, Itáliába hajózott, ahol akkor a Keleti Gót Királyság rendezkedett be. A félsziget egy fél évszázadra csatatérré változott, mivel a kezdeti sikerek után a gótok nem adták meg magukat, a vandálokhoz hasonlóan. Miután Belsiarius 540-ben bevette a gótok fővárosát, Ravennát, az új király, Totila vezetésével azok ellentámadásba lendültek: csak 555-re sikerült a bizánciaknak pacifikálnia a félszigetet a diplomata-eunchból lett hadvezér, Narses vezetésével. A béke azonban nem sokáig tartott: a Keletrómai Birodalom kiterjedt határainak másik oldalán, az újperzsa Szasszanida Birodalom uralkodója, Huszró, felrúgta a Bizánci Birodalom uralkodójával 532-ben kötött „örök békét” és egészen Antiochiáig nyomult, feldúlva Szíriát. Mire 562-ben sikerült vele békét kötni, a birodalom tartalékai kimerültek. 568-ban, Bizánc korábbi szövetségesei a longobárdok özönlötték el Itáliát, és Pavia központtal királyságot alapítottak. (572)
Ezek után Itália területe ismét folyamatos háborúk színtere lett a félsziget egy részét még mindig megszállva tartó bizánciak és a longobárdok között. A birodalom katonai jelenlétét a ravennai exarcha képviselte, míg a szellemi főhatalmat Róma püspöke, a pápa gyakorolta, azonban a vallási ügyek intézése mellett a gyakorlatban a longobárdokkal folytatott háború diplomáciai és gyakran katonai terhei is a Szentszékre hárultak, mivel a birodalom a perzsákkal folytatott háború során kimerülve, csak a legritkább esetben tudott a félszigetre utánpótlást küldeni. A háborúk csapásait betetőzte a pestisjárvány, a rossz termés és a Tiberis áradása. Ephezoszi János így jellemezte a kort:
„Az emberek szíve érzéketlenné vált, már senki sem sírt, nem gyászolt: mindenki kába volt, mintha részeg lenne. Az emberek annyira megrendültek, hogy zsibbadt szívük már semmit sem érzett”(6)
Ilyen körülmények között élt Benedek és Gergely is, míg Benedek a gótokkal vívott harc idején tevékenykedett, Gergely a longobárd invázió idején lett pápa. Ez egyrészt magyarázza Benedek, de különösen Gergely apokaliptikus világképét, amely teológiai és lelkipásztori munkásságát is áthatja. Míg Ágoston nem tartotta megjósolhatónak az Utolsó Ítélet bekövetkeztét, Gergely számára az apokalipszis kézzelfogható közelségbe került. A longobárdok, melyet „kimondhatatlan nép”-nek nevez, Góg és Magóg lovasait testesítették meg számára, akik a civilizáció végleges elpusztítására szövetkeztek az Antikrisztussal. Gergely számára egyedül az Egyház maradt biztos támaszpont, ez az, amely a romlásból kiemelkedve, mint Krisztus misztikus teste az Új Jeruzsálem alapkövét képezi, míg körülötte a világ lassan összeomlik
A kétségbeejtő politikai helyzettel ellentétben a kor spirituális élete sokkal inkább a virágzás, mint a dekadencia jeleit mutatja, amely nagyrészt e két szent működésének tudható be.
„Az egyes kultúrkörök élettörténetében két olyan többé-kevésbé jól körülhatárolható időszak van, amely kiváltképpen kedvez annak, hogy nagy formátumú spirituális személyiségek jelenjenek meg. Az egyik az, amikor egy adott kultúra eléri hanyatlásának mélypontját; ekkor az isteni igazságosság – úgymond – nem tudja elnézni, hogy a sötétség, a zavar és az anyagba merülés közepette ne legyen legalább egyetlen világló tájékozódási pont” - írja Buji Ferenc.(7)
A birodalom vallási élete
Az egységes Római Birodalom ugyan 476-ra összeomlott, azonban a politikai káosz, a barbár népek beözönlése ellenére az emberiség spirituális önértelmezésének új ciklusa is beköszöntött.
Róma politikai bukásának a társadalmi-politikai szintnél mélyebben fekvő oka a birodalom szellemi elgyengülése. Miután a különböző meghódított népek kultuszai beáramlottak a birodalomba, valóságos vallási anarchia lett rajta úrrá. Az archaikus római istenvilág helyét elfoglaló keleti kultuszok, mint például az Isis-kultusz rendkívüli népszerűségnek örvendtek a késő római érában, másrészt a birodalom elitjét az epikureista materializmus és a szofista eredetű racionalizmus, a szellemi értékeket tagadó relativizmus is megfertőzte.
A kor általános jellegét a drámaíró Lukianosz szemlélteti legtalálóbban, aki az Istenek Gyülekezetében parodizálja a görög-római pantheon alakjait. A dráma konklúziója, amire az istenek létét cáfoló epikureista, egy azokat védelmező sztoikus ellenében jut: - ha oltárok vannak, akkor isteneknek is kell lenniük(8) - a mindenfajta istenhit legcinikusabb kritikája. A kereszténység, - hasonlóan a neoplatonizmushoz, - az elharapózó szkepszis, a hedonizmus és az anyagba süllyedés ellen is kellő erővel lépett fel. Ennek a szemléletbej elsőszámú hirdetője a szerzetesmozgalom. A szerzetesek az "Új ember" megtestesítői, akik, ahogy Athanásziosz írja Szent Antal életrajzában: nemcsak gondolkodtak a filozófiáról, hanem azt valódi életprogrammá tették.(9) Ezek az emberek felül tudnak emelkedni a materiális világ, a platóni "látszatok világa" állandótlanságán. A IV. századtól soha nem látott mértékben nő meg az aszkéta életmód népszerűsége, férfiak és nők tízezrei hagyják el otthonaikat és vonulnak az egyiptomi vagy a szír sivatagba. Hamarosan megjelenik az igény az egyház részéről, hogy a szerzeteseket megszervezze, Szent Pakhomiosz megszervezi az első coenobita közösségeket.
A szerzetesi közösség az ideális világ, Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész "mennyei hierarchiájának" leképezését jelentette a földi világban. Ahogyan az orthodox kereszténység felfogásában a mai napig megmaradt: a szerzetesei közösség egyfajta "angyali rend"-et képvisel, amely a láthatatlan világot jeleníti meg.
Gerges Duby írja:
"A kolostor a világegyetem két főtengelyének metszéspontjában áll. Maga az épület mintegy kifeszül a főtengelyek és a körív négy metszéspontja között, és mintha valami hatalmas óra lenne, méri a kozmosz minden változását…a kolostor a világi tevékenységek zűrzavarát a szellem rendszerességére egyszerűsíti; így kifejezi a keresztény hitre tért, alázattal és szeretettel eltelt lélek közeledését az Örökkévalóhoz…A négyzet alakú kerengőben dől el a világegyetem sorsa; középpontjában az ember áll, az egyedüli lény, aki képes megérteni a fejlődést, a teremtés törvényeit és célját, mivel egyedül ő teremtetett Isten képmására."(10)
A VI. században fogalmazódik meg az a társadalmi-spirituális rend, amely a késő középkorban, "e par excellence keresztény érában" (Buji Ferenc) bomlik majd ki teljesen. Ennek az eszmének is a szerzetesek a legfontosabb hordozói: a kolostori műveltségben virágzik a teológia és a filozófia, a létezés szellemi áthatottsága, az Isten felé törekvés lesz a középkori ember legmagasztosabb ideálja, s ez teljességgel érvényteleníti a "sötét középkor" kliséjét, amit a történettudomány a felvilágosodás filozófusaitól örökölt.
A VI. század, a késő antikvitás kultúrájából a keresztény középkorba történő a tulajdonképpeni átmenet.(11) Ez az az időszak, amikor a keresztény doktrína véglegesen megszilárdul. Ahogyan Jean Meyendorff atya írja:
"Epheszosz, Kalkhédón és a két konstantinápolyi zsinat (553 és 681) együtt képviseli a bizánci krisztológia nagy szintézisét, és ennek a szintézisnek a fényében kell tárgyalnunk az ortodox teológia későbbi fejleményeit"(12)
A korszakunk szempontjából a legfontosabb az 553-mas V. Egyetemes Zsinat. Miután a Niceai, és a Második Ephesosi zsinat az ariánusok és a nestorianizmus elítélésével megszilárdította a krisztológiát, az V. zsinat véglegesen elítéli Órigenészt, és a kor egyik, a sivatagi remeték között rendkívüli népszerűségnek örvendő órigenész-követő szerzetesének, Evagriusnak a tanait. Órigenész, - aki Justinanus császár szerint "A pogány görgök mitológiáján nevelkedett, s ezeket akarta kiterjeszteni, ámde az isteni írások magyarázójának színében tetszelgett"(13) - a lelkek preegzisztenciáját hirdette, amely szerint az intellektus (nousz) anyagba zuhanása (bukása) okozza a testi létforma, és az ahhoz hozzárendelődő romlandóság megjelenését, nem pedig az eredendő bűn okozta az ember bukását. Isten öröktől fogva teremti az egymásra következő világok sorozatait, ahol a lelkek anyagi börtönbe záródása az ő szabad akaratukból történt, nem pedig Isten akaratából. Evagrius az imádságról szóló értekezésében azt tanácsolja a szerzetesnek "Járulj anyagtalanul az Anyagtalanhoz, akkor majd megérted".(14) Ezek a tanítások, kiegészülve az apokatasztaszisz-tannal,(15) melynek során a lelkek Krisztussal, a teremtetlen intellektussal(16) is egyé válnak, a görög filozófia ciklikus világegyetemét feltételezik, amely ellentmondott a kereszténység lineáris időszemléletének. Az V. zsinat, Órigenész elítélésével a platonikus metafizikát, amely segítségére volt a kereszténységnek, hogy magát filozófiailag megalapozva intellektuálisan felfegyverkezzen, végérvényesen le akarta választani önmagáról, hogy az utolsó nem keresztény eredetű elemet is kiiktassa.(17)
Ekkor záratja be Justinianus császár az utolsó pogány tudományos központot is: Platón ezer éve fennálló Akadémiáját. A pogányság más, nem filozófiai megnyilvánulásai is ekkor tűnnek el, Szent Gergely többször utal rá, hogy ekkor még Itália területén is jelen van, Benedekről írott életrajzában megemlíti:
"volt itt egy régi szentély, ahol az ősi pogány szokásnak megfelelően a tudatlan mezei nép még Apollót tisztelte. Körös-körül berkek virultak, démonok tiszteletére: itt még ebben az időben is pogányok esztelen sokasága fáradozott istentelen áldozatok bemutatásával"(18)
Többször utal az Itáliát körülvevő szigetvilág pogányságára, Hospito dux, egy szardíniai törzsfő egyedül tért át a kereszténységre, egyéb törzsek pedig kereszteletlenek maradtak. Gergely levelezéséből kiderül, hogy az Itáliai parasztok közül a gyakori háborúk és az elszegényedés hatására sokan visszatértek a korábbi kultuszhoz, vagy éppen el sem ért hozzájuk a keresztvíz.(19)
Gergely világképe
Gegely világképe a kor általánosan elfogadott létszemléletét tükrözi: hierarchikus mivoltában előrevetíti a virágzó középkor rendek szerinti tagolódását. A társadalom felépítését az egyetemes világrend mintájára képzeli el, minden földi rend, a szellem egy hyposztazisának megfelelője:
„Az isteni gondviselés különböző rendekre és rangokra osztotta a társadalmat, ahol a kisebbnek tisztelettel kell viseltetnie a nagyobb iránt, a nagyobbnak pedig szeretettel kell kezelnie a kisebbet, hogy különbségeik egyetértő egységgé olvadjanak és minden hivatal helyesen működjön. A világegyetem ugyanis nem létezhetne, ha nem engedelmeskedne e változatos rendnek. Teljes egyformaságban és egyenlőségben a teremtményeket nem lehetne kormányozni, de így nem is élhetnének, hiszen a mennyei seregek példáján is láthatjuk, hogy az angyalok és az arkangyalok sem egyformák, hanem különböző ranggal és hatalommal bírnak”(20)
Akárcsak a szerzetesi közösség, az állam is imago mundi, a spirituális világ analogonja: a birodalom megkérdőjelezhetetlen ura a császár szinte vallásos áhítat tárgya, aki ezt az adorációt részben még pogány elődeitől örökölte. A bizánci udvar rituáléi, az etikett kifinomultsága valójában szakrális szimbolizmus: a császár a trónterem közepén teljes mozdulatlanságban ül, és az udvaroncok úgy veszik körül, mint a bolygók a mozdulatlan napot. A hatalom megközelíthetetlen és rendkívül arisztokratikus: fénye fokozatokban sugárzik ki az alattvalókra. A késő római időszakban a császár, mint Sol Invictus, „legyőzhetetlen nap” jelenik meg. A Heliogabalus által bevezetett napkultusz, az iráni Mithrasz napisten és az ősi római Sol isten tiszteletével ötvözve hamarosan a birodalom hivatalos ideológiájává vált, a császár képmása (imago imperialis) birodalom-szerte a nap uralkodó és változatlan fénytermészetét reprezentálta. Constantinus csak látszólag szakított pogány elődei szokásával: valójában Krisztus - akit ekkoriban gyakran Apollón, a görög fényisten alakjában is ábrázoltak – „új napisten”(21) aki mellett a császár megmarad „kisebb napistennek”, aki ugyan nem ab ovo isteni, de mindenképpen szakrális személy s így elvben a közönséges ember felett áll. Ebben az időben a császár nemcsak Isten földi helytartója, hanem a Pantokrátor Krisztus (22), földi ikonja is, ahogy a materiális nap is csak reprezentánsa a spirituális „napnak” (23). A császár ruhája a kék, – a Megváltó ikonján a megtestesülésben vállalt emberi természet – és a piros, – isteni természet – egymásba olvadásával kialakított bíbor; ez a két szín, ami a Pantokrátor Krisztus ruháján is megjelenik.
Ez magyarázza azt a feltétlen tiszteletet, amit Gergely a mindenkori császár irányában tanúsított, még az olyan trónbitorlók iránt is, mint a hadvezér Phokas, aki az előző császárt, Maurikiust lemészárolva került Bizánc trónjára.(24) Ha valaki trónra lépett, azt a korabeli közgondolkodás hajlamos volt úgy értelmezni, hogy Isten kegyelmében áll, így – ami a modern ember szemében botrány lenne,– tulajdonképpen az isteni igazságosság megnyilvánulása, amely az előző császárt bűnei miatt letaszítja, és az új császár személyében helyreállítja az igazi „hierarchiát” – vagyis a „szent uralmát” a földön.
A császár és a pápa viszonyában még nyoma sincs annak a szembenállásának, amely a későbbi középkorban VII. Gergely és a Német-Római császár között bontakozott ki. A bizánci állameszmére, a két hatalom „együttműködése” (symphoneia) jellemző. Korántsem jelentett ez ú.n. „cezaropapizmust” amely a történettudomány egyik általános toposzává vált.
„Maga a birodalom (baszileia), lévén keresztény, az egyházat jelentette a keresztények összességének tágabb értelmében; ennek a testületnek a feje a Földön mint Isten helytartója a császár volt. A bizánciak számára a lehetetlen volt elképzelni a birodalmat az egyház nélkül, és vice versa”(25)
A császár ugyanakkor nem szólhatott bele a dogmatikai kérdésekbe, így a császár spirituális hatalma csak névlegesen volt teljes – a valóságban mindig rászorult az egyetemes zsinat és a pátriárkák jóváhagyására. Ezt bizonyítja, hogy Justinianus császár antinestoriánus intézkedései, amit a zsinat megkérdezése nélkül foganatosított, az „egyházi ügyekbe való illetéktelen beavatkozás” miatt a zsinat óvása alá került, a császár ezért is kényszerült az V. Egyetemes Zsinat összehívására.(26)
Gergely Műve, a Dialógusok
A VI. század végének egyre sötétedő atmoszférájában elengedhetetlenné vált az egyház számára, hogy az emberekben fenntartsa a reményt az isteni igazságosság működésével kapcsolatban: a longobárd háborúk nyomán kialakuló katasztrofális helyzet nem vezethetett a Krisztustól való elforduláshoz. Gergely, mint az egyház de facto feje, ebben a környezetben látott hozzá egy olyan spirituális irodalom megteremtéséhez, amely az isteni kegyelem immanens jelenvalóságát hangsúlyozza. Legfontosabb ezen írásai közül Nursiai Szent Benedeknek, a bencés rend alapítójának életrajza. A korban különösen fontos azoknak az "élőszenteknek" a kultusza, amelyek által láthatóvá válik, Isten a világban való jelenléte. Gergely, a Dialógusok-ban (593-594) foglalkozik korának legjelentősebb szentjeivel, aki közül, Benedek alakja egyértelműen kiemelkedik. A Dialógusok II. könyve ad helyet e különleges szent élettörténetének, amely egyben az egyetlen történeti forrásunk róla. A 38 fejezetből álló könyv értelmezését megkönnyíti, hogy csak a lényegesebb részeknél vált át tulajdonképpeni dialógus-formába, ahol Péter diakónus közbevetései segítenek a mondanivaló pontosításában. Az írás szerkezete Benedek szellemi emelkedéséhez kapcsolódik: az első 11 fejezet a gyermekkortól kezdve a Cassino hegyén való letelepedésig megfelel az "előkészítő" szakasznak, majd miután Gergelyben felébredt a "belső ember" a tettek szintjén is kinyilvánítja azt a magasrendű szellemi állapotot, amelybe az aszkézis segítette. Ez kétszer 12 csoda formájában történik, amelyhez 4 konkrét isteni beavatkozás köthető, ezzel szimmetrikusan 4 ördögi kísértés is jelentkezik.
Gergely egyrészt kijelenti, hogy "a csodák ideje lejárt" mert a csodajelekre akkor van szükség, amikor az egyház üldöztetésnek van kitéve, a csodák immár intellektuális jellegűek(27). Ennek látszólag ellentmondani látszik az a tény, hogy a Dialógusok, különösen a Benedekről szóló rész, valósággal hemzseg a csodáktól, ezért itt részletesebben is meg kell vizsgálnunk, hogy mi ezeknek a csodáknak a jelentésük, hogyan igazodnak Gergely világképéhez. A csodák olyan jelentős szerepet játszanak az életrajzban, hogy a XIX. és XX. század pozitivizmusa értetlenül szemlélte ezeket a "naiv" elképzeléseket, amelyekre a "filozófus" Gergely jutott. Ezzel a magatartással szemben hamarosan kialakult egy reakció, ami viszont a csodák allegorikus értelmezését sugallva, kizárólag azok morális-spirituális mondanivalóját hangsúlyozta s ezzel magát az eseményt "meg nem történt"-nek nyilvánítva degradálta. William Mccready szerint mindkét álláspont téves, Gergely e csodákban valóban hitt, és semmi nem utal arra, hogy csak "allegorikusan" fogta volna fel őket(28).
A szerző, probléma kulcsát a két korszak világképe közötti ellentmondásban találja meg(29). Gergely idejében, a természetfeletti és a természeti nem vált olyan élesen külön, mint ahogy azt a XIX. századi tudományosság nagyrészt deista-racionalista, (valójában látens materialista) létszemlélete feltételezte. Ez utóbbi a világegyetemet egy olyan "zárt rendszernek" tekinti, amelynek nincsen semmilyen szellemi összetevője, egy felettébb zavaros "anyag" koncepció mechanikus "önmozgását" feltételezi, amelyet a "Nagy Órásmester" esetleg kezdetben beindított. Egy ilyen filozófia nem hagy teret a legdurvább korporális rend "konkrétumainak" világán túlmutatónak, a szupra-naturális jelenlétnek, ezért fanatikusan küzd mindaz ellen, amely ebbe a világképbe nem illeszthető be(30).
Ahogy René Guénon írja:
"A racionalizmus békésen megfér a szimplifikációra irányuló hajlammal: ez utóbbi természetesen a dolgokat mindig saját legalacsonyabb rendű elemeire igyekszik redukálni, és így önmagát főként az egész szupraindividuális terület elhallgattatása révén juttatja érvényre, számítva arra, hogy…mindazt, ami az individuális rend körébe tartozik pusztán testi és érzéki modalitásokká sikerül majd változatnia(31)."
Ezzel szemben Gergely olyan korban élt, amelyben az ember a világegyetemet szimbolikusan látta: mindaz, ami megtörtént a materiális világban, magasabb visszacsatolással bírt a spirituális világban, a "létezők nagy láncának" értelmében(32). Ennek a láncnak a gyökere az "első mozgató"-ként felfogott transzcendens Isten volt, aki által a középkori felfogás szerint minden létrejön. Egy ilyen felfogásban, mondhatni "természetes a természetfeletti," hiszen mindent egy transzcendens ok és akarat tart mozgásban, hat át, amely ha megtagadná önmagát a világtól, az egy pillanat alatt semmivé lenne.
A Benedek-életrajz vezérgondolata a világi életen való fokozatos felülemelkedés, az aszkézis fontossága, amely csúcspontjában spirituális revelációhoz vezet. Az életrajz végigvezet az emberi lényben megnyilvánuló trichotómia (test- szarx, lélek - pszyché, és szellem - pneuma) színterein(33), amely a teremtett világ legmateriálisabb területeiről az egyre szubtilisebb szintek felé emelkedik. Ezzel összefüggésben Benedek, Gergely egyfajta eszményképéve válik(34). Benedek is arisztokrata, akárcsak Gergely, ő is Rómában tanul - azaz valószínűleg magasabb világi hivatalra szánják - de már fiatalon elfordul a világi boldogság illuzórikus hívságaitól(35). Egyértelmű az összefüggés Gergely saját élete és a Benedekről alkotott kép között. Mindketten egy barbárok által fenyegetett civilizációban élnek, ami még inkább kétségessé teszi az evilági dolgok örökkévaló voltát és az embert a spirituális világ felé fordítja, hogy igazolódjon a krisztusi tanítás: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön(36). " Benedek világ-feletti inspiráltságának jelei korán megnyilvánulnak. Nem elégítik ki a Rómában megszerezhető világi tudományok, a pusztán horizontális ismeretek halmozása helyett az egyetlen vertikális, transzcendentális ismeret megszerzésére törekszik, Isten megismerésére. A megnyilvánult világ ismeretét, feladja a meg nem nyilvánultért, a sok megismerését az Egy-ért. Az értelmi analízis helyett az értelem-feletti szintézis lehetőségét kutatja, emellett tanulótársai között, az Evangélium iránti érdektelenséggel, szekuláris magatartással találkozik. Ahogyan Krisztus mondja: "Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásra visz, - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak akik megtalálják(37)" Természetesen Benedek választását értetlenség fogadja, ahogyan bizonyára Gergely családja sem örült, amikor szerzetesnek állt. A "profán" ember számára teljesen érthetetlen, hogy mi az, ami a szenteket a világi élet - adott esetben a fényes karrier lehetősége, a materiális gazdagság, hírnév és pozíció - ellenében az aszkéta életmódra sarkallja. Pedig Krisztus világosan beszél ennek a lemondásnak az okairól: "A világ gondjai, a csalóka gazdagság és a többi vágy szívükbe hatol, elfojtja az igét, úgyhogy terméketlen marad"
Miután Benedek feladta világi tanulmányait, dajkája(38), kíséretében megszakítja kapcsolatát a várossal, és vidékre vonul Effide-be. Itt történik meg az első csoda: összeforrasztja a dajkája törött szitáját. A környékbeli emberek érdeklődése elől menekülve, Gergely ekkor a teljes magányt választja: remetévé lesz. Egy környékbeli barlangba vonul három évre, ahol egy pap táplálja. A barlangban az infernális erők kísértéseivel kell megküzdenie, de végül felülkerekedik ezeken, megtörténik a tulajdonképpeni beavatás, amely a testi ember "halálával" a belső ember felébredését jelenti. Ahogyan Pál mondja: "Nem én élek, hanem Krisztus él bennem"(39). Ez a beavatás, görög szóval metanoia (megfordulás). Hamvas Béla írja:
"A tanítványnak első lépésekor választania kellett a földi gyönyörök útja (pravritti-marga) és a szent út (nivritti-marga) között. A szent utat választotta. A gyönyörről le kellett mondania. A földi Énnek az aszkézis tüzében, a tapaszban, az önmegtagadásban el kellett égnie. Most a szent út megnyílt. Az anyagi természethez ragadt sors róla leolvadt. Ez az élmény olyan intenzív, hogy minden utána következő mozzanat ebből indul ki. Ez az újjászületés."(40)
A metanoia-motívum megjelenik a kor legtöbb keresztény szent-életrajzában, leghangsúlyosabban talán Szent Athanásziosz, Remete Szent Antalról szóló művében. A gazdag ifjú, Antal, magasabb elhivatottság által hajtva, először vidékre megy, majd bezárkózik egy sírba, ahol a démonok kísértésével megküzdve "újjászületik".(41) Az első szint mind Benedek, mind Antal esetben a test (szarx) meghaladása.
Gergely Műve, a Dialógusok II.
"Látott ugyanis valamikor egy bizonyos nőszemélyt; a gonosz lélek most ezt lelki szemei elé hozta vissza, és alakja által Isten szolgájának testét úgy feltüzelte, hogy a szerelem lángja alig tudott keblében megmaradni ... Megpillantva maga mellett az ott nőtt sűrű csalánt és tüskebokrot, ledobta a ruháját és belevetette magát úgy csupaszon a szúrós tövis és égető csalán közé. Teste sebével távolította el testéből a lélek sebét, mivel a gyönyört fájdalommá változtatta át.(42)"
Anélkül, hogy a szexualitás szakralitással való mélyebb összefüggéseit itt különösebben fel kívánnánk tárni, látni kell, hogy ez esetben annak elhagyása "beavatási" aspektussal bír. Az aszkéta ekkor meghaladta materiális világ érzéki dimenzióját, amely közönségesen a szexus profán-biológiai aspektusához kötődik. Ez az emberi lélek azon megnyilvánulásai közé tartozik, amelyek az abban való "önelvesztési" lehetőségek miatt törekvőt a kthonikus erőknek szolgáltathatja ki. Azonban ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a szexust szellemi szempontból az "önmagáért való rossz"-ként kellene definiálnunk, más törvény vonatozik az aszkétára, és más a közönséges emberre.
"A kreácionista hátterű tradicionális vallások mindig két törvényt ismertek. Az egyik az isteni műként, az Isten által akart és létezésében Isten által fenntartottként szemlélet világban élt életre vonatkozik; e törvény a világban élt életet nem tagadja, hanem megszenteli. A második törvény viszont az aszkétikus elhivatottsággal rendelkezők csekély kisebbségét veszi tekintetbe: ennek az elszakadás, a transzcendencia útját mutatja meg."(43)
A következő szint a lélek (pszyché) hyposztazisa. Benedek ekkor visszatér az emberek közé, miután megtisztult és "újjászületett", kisugározhassa a világra az isteni fényt. Ekkor a fény által nem érintettek, és a szent közötti feszültség kiéleződik: mielőtt a profán feloldódna a szakrálisban, először meg kell tagadnia azt, ahogyan a világ is megtagadta Krisztust.
A fénynek szembe kell néznie a "fény hiányával" amely Ágoston szerint magának a principiális relativitásnak az illúziója, mely a meg nem világosodottat fogva tartja. Az Abszolút nem lenne Abszolút, hogyha nem tételezné saját ellentettjeként a relatívat, amely az ágostoni felfogásban "léthiány" azaz a rossz gyökere. A fény hordozójának ekkor meg kell ismernie a rosszat, vagyis "alá kell szállnia a poklokra" hogy, - ahogyan a Tabula Smaragdina mondja -: "az egyetlen varázslatának művét végrehajtsa."
Bendeket először egy fekete madár képében támadja a gonosz. Később "szerzetesek" próbálják megölni, és egy irigy pap akarja eltenni láb alól. Végül – az álcákat ledobva - maga a sátán is megjelenik, azonban a szent önmagát az isteni energeia működésének kifejeződésévé téve bírja a "szellemek megkülönböztetésének képességét", így a szimbolikus alászállás folyamán felismeri a gonosz illuzórikus voltát.
"Mikor az ősellenség iszonyatosan rút formában, tűzlángban jelent meg leli szemei előtt, s égő arccal és szemmel dühöngött ellene... Mivel Isten embere semmit sem felelt neki, gyalázkodásokban tört ki...de látva, hogy semmi választ nem kap..."(44)
A szent eközben kisugározódik a világra, Benedek kolostorokat, alapít, többször megmenti szerzeteseit a démonok kísértéseitől. Természetfeletti képességeit másra is átruházhatja: egy vízbe esett fiú megmentésére siető szerzetestársának adja át a vízen járás csodáját. Isten kegyelméből képes az élet visszaadására: egy gyermek-szerzetest, akit az épülő fal leomlása ölt meg(45) és egy fiát sirató apa gyermekét feltámasztja.(46) Ezen kívül gyógyításokban és az embereket gyötrő démonok kiűzésében is megnyilvánul a "szellemek látásának" képessége. Vizet fakaszt a sziklából a kolostor számára, ahogyan azt Mózes tette.
Totila gót király ekkoriban özönli el a bizánciak által megszállva tartott területeket, amely hasonlón Gergely korának longobárd inváziójához kétségbeejtő helyzet elé állítja Benedeket. Egy látomásban feltűnik előtte, hogy longobárdok egyszer le fogják rombolni monostorát. Ez ismét a nem-teremtett felé vezeti a szent tekintetét: "hogyha [Az Isten] az anyagi dolgokat a pogányok kezére adja is, a lelkeket megőrzi"(47)
Ezután következik az életrajz tulajdonképpeni csúcspontja, a szellemi szint (pneuma) feltárulása. Gergely ennek előkészítését már az életrajz egy korábbi pontján, Benedek és Péter diakónus beszélgetésében elővételezi.
"Kétféleképpen juthatunk önmagunkon kívül, Péter. Vagy gondolkodásunk hibája folytán önmagunk alá kerülünk, vagy pedig a szemlélődés kegyelme által magunk fölé emelkedünk."(48)
"Miért ne ismerte volna az istenség titkait az, aki az istenség parancsait megtartotta, hisz írva van: "Aki az úrhoz ragaszkodik egy lélek ővele"(1Kor 6,17)(49)
Benedek, egyszer hajnali virrasztás és imádkozás közben hirtelen fényességre lesz figyelmes.
"Az egész világ úgy tárult szeme elé, mintha a nap egyetlen sugarába lett volna belefoglalva! És mialatt a tiszteletre méltó atya változatlanul erre a tündöklő ragyogásra szegezte szemét, látta, hogy Germanus capuai püspök lelkét az angyalok egy tüzes gömbben az égbe viszik"
Figyelemre méltó az a mód, ahogyan Gergely magyarázza ezt a csodát:
"Jól vésd az eszedbe, Péter, amit mondok: annak a léleknek, aki a Teremtőt látja, kicsiség minden teremtett lény! Mert a lélek, egyszer, ha csak egy keveset is – meglát a Teremtő fényességéből, porszemnek tűnik előtte minden, ami teremtmény. Hiszen éppen a titkos látás fényében kitágul a lélek benseje, és annyira kiterjed Istenben, ahogy felette áll a világnak, azaz a Látó lelke, önmaga fölé emelkedik... felmagasztaltatásában felfogja, micsoda csekélység is az, amit alacsony állapotában nem tudott felfogni"(50)
Ez az a pont, ahol a teremtetlen fény behatol az emberi egzisztenciába, és mindaz, ami objektum, ami ezzel a fénnyel szembeállítható, immár illúziónak tűnik. Eckhart mester írja:
" Akiben a bölcsesség szelleme lakik, jól felismerhető arról, hogy a dolgokat merő semminek látja. De ha csak egyetlen dolog is van, amit valaminek lát, már nem a bölcsesség szelleme lakik benne. Nem elég, hogy "homokszemnek" mondja, vagy "sárnak": csak a "semmi" a találó kifejezés, hiszen a bölcsesség szelleméhez képest minden más merő semmi."(51)
A vallásos élet csúcspontja az Istennel való egyéválás, az unio mystica vagy ahogyan a keleti egyház nevezi, az Átistenülés. (Theioszisz) Ez kilépést jelent a teremtett, anyagi világból és egy időtlen pillanat során a Teremtőből való részesülést. Ekkor nem létezik többé a szakrálissal szembe állítható profán világ: a téridő által meghatározott korlátozott világ helyébe a pléróma (teljesség) világa áll. Mindaz, ami relatív, ekkor immanens az abszolútban, minden megismeréssé válik, megvalósul az Egy-ség állapot. Isten, az emberben immanens princípiumot, az intellektust (Nousz) szabadítja fel, amelyet Palamasz Szent Gergely "az istenség részének" nevezett.(52) Ugyanakkor a misztikus tapasztalat nem jelenti az isteni szubjektumban való passzív "feloldódást". A célba ért misztikus nem veszíti el személyiségét, hanem annak alanyi középpontját a földi "inercia-rendszer" helyett a mennyeihez igazítja. Ahogyan Eckhart tanítványa, Tauler mondja:
"Az ilyen emberben Isten él, Ő adja neki létét, Ö munkálkodik minden egyes cselekedetében...őbenne gyönyörködve önmagában gyönyörködik"
Benedek életrajzának végpontja s egyben betetőzése ez a felemelkedés, amely után már csak a halál következhet, amely a szent élet betetőzése. Két szerzetestestvér látomásban megpillant egy utat, amely az ég felé tart. "... egészen az égig egy szőnyeggel borított és számtalan lámpástól fényes nyílegyenes út nyúlt keleti irányban... Ez az az út, amelyen az Úr kegyeltje, Benedek az égbe megy"
(1) William D. Mccready: Signs Of Sanctity miracles int he thought of Gregory the Great
(2) Családjából két pápa is származott, Félix (483-492) és Agapetus (535-536)
(3) Robert A. Markus: Nagy Szent Gergely és kora. Kairosz. 2004. p. 30.
(4) I.m. 35.p.
(5) Az aktív élet és a kontemplatív életet kezdetben Gergely egymást kizáró ellentétpároknak látta, ahogyan azt a korabeli keresztény gondolkodás is tartotta, de végül az isteni akaratba belenyugodva elfogadta a sorsát, és a cselekvő életet a bölcsességhez vezető lépcsőként fogta felt: „Isten csodálatos jósága folytán, ugyanis az, aki tiszta szívvel keresi a tökéletességet, mások szolgálatára rendeltetett, hogy tiszta lelkével segítse a nálánál gyengébbeket, és hogy alázatosságával a tökéletlenségből eljusson a tökéletesség csúcsára” – írja egyik művében, a Moraliában Markus. P 49
(6) Idézi: Robert A. Markus: Nagy Szent Gergely és kora. Kairosz. 2004. p. 21
(7) Tauler – A hazatérés útjelzői (beszédek a misztikus útról). Paulus Hungarus – Kairosz .2002. p. 5.
(8) Várkonyi Nándor: Az ötödik ember I. p. 343.
(9) Szent Athanásziosz: Szent Antal élete Ford. Vanyó L.in.: A III-IV- század szentjei, Ókeresztény örökségünk 2, Budapest. 1999.
(10) Georges Duby: Szent Bernát és a ciszterciek művészete 130-131.p. Idézi: Molnár Tamás: A hatalom két arca: politikum és szentség. 1992. p. 58.
(11) Nem pedig az V. század vége, ahogy korábban vélték, Theodosius császár 493-as rendeletére hivatkozva, melyben megparancsolja, hogy "Mindenki Damasus pápa vallását kövesse." Ez, tulajdonképpen nem jeleni a pogányság teljes kiirtását, hiszen számos dokumentumból tudjuk, hogy még legalább egy évszázadig folytatta utóvédharcait.
(12) Jean Meyendorff: Krisztus az ortodox teológiában. Odigitria-Osiris. Budapest. 2003. P. 31.
(13) Levél Ménaszhoz.Idézi Meyendorff. P. 102.
(14) Meyendorff. P. 104.
(15) "mindenek helyreállítása" az utolsó ítéletben
(16) Órigenész szerint "Krisztus egy értelem (nousz), aki az összes teremtett értelem közül egyedül maradt meg "rendíthetetlenül" az Isten szemlélésében és ismeretében, azaz ő maradt az egyedüli, akit nem sodort magával az ősbukás". Meyendorff .p. 79 Ez a tan a megtestesülést is feleslegessé teszi.
(17) Kérdés, hogy ez sikerült-e, valójában Platónt egészen a XIII-XVI. századig olvasták a teológusok, - erre utal többek között Scottus Eurigina teológiája, és a XIV. századi rajnai misztikusok nepolatonikus érintettsége - amikor a skolasztikus arisztotelianizmus fokozatosan kiszorította azt.
(18) Nagy Szent Gergely: Szent Benedek élete. Ford. Rados Tamás- Szabó Flóris. Pannonhalma: Bencés Kiadó, 1993. p. 39.
(19) Markus: I.m. p. 124
(20) Markus: 130.p.
(21) A kereszt az egyik legősibb napszimbólum. Őskori formája a svastika (horogkereszt) az emberiség minden nagy kultúr-központjában megjelent.
(22) Krisztus mint a „világ bírája”
(23) Ezzel kapcsolatban írja Julianus Apostata császár, aki utoljára megpróbálta a mithraista napkultuszt visszaállítani a birodalomban: „… Mert a bolygók valóban uralkodójukként táncolják körül őt, [t.i. a napot] köröket írva le körülötte meghatározott időközönként, előre és hátra haladva, életerőt kibocsátva… Nagyon is lehetséges, hogy a szellemi istenségek rendje, ami jóval ősibb az anyagi testek elrendezésénél, megfeleltethető ez utóbbiak földi rendjének. Ezért az általunk érzékelt mindenségből következtethetünk tökéletesítő hatalmára [t.i. a „Szellemnek” (Nousz) vagy a plótinoszi „Egynek” ami a napban manifesztálja önmagát] mert ő adja láthatóságát a látható természetnek, azáltal, hogy fényével tökéletesíti azokat.” Julianus Imperator: Himnusz Héliosz királyhoz. In. Tradíció évkönyv MMV
(24) Gergely, a 602-ben trónra lépő Phokas császárt felszabadítóként üdvözölte.
(25) Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450.p 29.
(26) I.m. p. 31.
(27) Markus: p. 91-92.
(28) W. D. Mccready: I.m. p. 2-4.
(29) I.m. p. 5.
(30) A korporealista materializmus találó cáfolata fedezhető fel Platónnál a Szofistában. Vö. Molnár Tamás: Teisták és ateisták. Európa kiadó, Budapest: 2002.
(31) René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. Kvintesszencia. 2006. p. 103.
(32) Arthur Lovejoy: The Great Chain of Being: A Study of the History of an Idea, (1936)
(33) Talán meglepő lehet, hogy a jelen felosztásban nem a kereszténységben szokásos test-lélek dualizmust követjük. A szellem, a keresztény teológia értelmezése szerint Szent Szellem vagy Úrnak Lelke (gör.Pneuma Hagión, lat. Spiritus Domini vagy Spiritus Sanctus) amely az Egy Isten hármas megnyilvánulásának egy önálló személye. Magyarul ezt Szentlélek-ként fordítják, pedig a magyar "lélek" -szó (gör. psziché, héb. nefes, lat. anima) nem azt a lelket jelöli, amit az evangélium Léleknek (gör. pneuma, héb. ruach) nevez, hanem azt, amiről Krisztus a Luk. X. 27-ben így beszél:"Ha valaki nem gyűlöli meg saját lelkét (animam suam) az nem lehet a tanítványom". Ez a lélek, valószínűleg azt a pszicho-fizikai entitást jelöli (ego), amely a testtel való összeforrottságában az individuális ember tulajdonképpeni "létegysége". Megerősíti ezt az is, hogy az Evangélium szerint az ember lelke és az Isten lelke is pneuma. Amikor Krisztus azt mondja, hogy "boldogok a lelki szegények" (Mt, 5,3) nyilvánvalóan nem a pneuma-ban szegényekre, hanem azokra gondol, akik a megtagadandó psyché-ben szegények. Indokoltnak tartjuk ezért, hogy a psychét és a pneumát megkülönböztessük, mint "lélek" és "szellemi lélek" vagyis: lélek és szellem vonatkozásában.
(34) Nagy Szent Gergely: Szent Benedek élete p. 15. Sólymos Szilveszter előszava
(35) "Ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel" Lk 16, 15.
(36) Mt 6,19-23.
(37) Mt, 7,13-14.
(38) Valószínűleg nevelőnőről van szó
(39) Gal. 2,19-20 - Ezzel kapcsolatban mondja Eckhart mester: " Isten országába csak az léphet be, aki tökéletesen halott"
(40) Hamvas Béla: Scientia Sacra. Magvető 1988. p. 291..
(41) Gergely valószínűleg ismerte Athanásziosz művét, és tudatosan vett át belőle elemeket, hiszen ez volt az a nagy hatású életrajz, amelynek következtében Szent Ágoston is megtért, így nagyon jól ismert lehetett a kor klerikusai körében.
(42) Szent Benedek élete p. 25
(43) Julius Evola: A szexus metafizikája. p. 253
(44) Szent Benedek élete p. 39.
(45) I.m. p. 40.
(46) I.m. p. 63.
(47) I.m. p 48.
(48) I..m. p 29
(49) I.m. p. 46
(50) I.m. p. 69
(51) Meister Eckhart: Ezt mondja Dániel Próféta
(52) Idézi: Hilarion Alfejev: A hit titka. P. 76
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
