Alvilági körkép az ókori Mezopotámiában

Minden társadalomban megvannak azok az elképzelések, amelyek a sorsokat befolyásoló erőkre vonatkoznak. Az ember életében bekövetkező változások, mint a születés, a házasság vagy a halál megteremti annak szükségét, hogy a hit segítségével megmagyarázhatóvá, feldolgozhatóvá tegye ezeket az ember számára. Az ókori Mezopotámiában is több évezreden keresztül nyomon követhetjük a különböző elgondolások hatásait az irodalomban, a művészetben és a régészetben, s ezek vizsgálatával közelebb kerülhetünk az akkor élt emberek "pszichológiájához".

   Természetesen a téma egyben a vallásos tevékenységekhez is kötődik. Mezopotámiában nem beszélhetünk vallásról, ahogyan azt Oppenheim (A. Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotámia. Gondolat, Budapest, 1982.) is kifejtette, vallásos cselekedetek, rituálék összességéről van szó. Az egyistenhithez képest jóval összetettebb és változatosabb hitvilággal rendelkezett a Tigris és az Eufrátesz közötti terület. Makro szinten lokális szokásokról beszélhetünk, mikro szinten pedig nagyon fontos volt a személyes vallásosság. Az istenek tisztelete mellett pedig még fontos szerepet töltöttek be a természeti jelenségek, elemek, és ezek megfigyelései is.

   A mai korban tabunak számító halál az ókorban sokkal természetesebb eseménynek számíthatott, de mindig is különös változást jelentett, amivel kapcsolatban eltérő elgondolások születtek. Mezopotámiában is tisztelték az elhunytat, temetkezési szokásaik voltak, szertartásokat tartottak, ital- és ételáldozattal szolgáltak a halott számára meghatározott időközönként (kispum szertartás). Hittek abban, hogy bizonyos körülmények miatt az elhunyt szelleme visszatérhet, ártó szándékkal az élőkre nézve (többek közt az áldozat elmaradása miatt). Ezt a gonosz szellemet etemmunak nevezték. A régészeti leletek mellett legfontosabb forrásaink a fennmaradt szövegek, amikből képet kaphatunk a halálhoz és a túlvilághoz tartozó istenekről és démonokról, és arról, hogyan kell őket kiengesztelni vagy távol tartani. 

 A káosz és a rend

Számos ősi kultúra teremtéstörténetének meghatározó alapja, hogy kezdetben nem létezett semmi, nem volt más csak a káosz. A káoszhoz tartozik a sötétség, a nem-létezés, és minden, ami csak pusztulást hoz. Ezzel szemben lép fel egy teremtő erő, ami elhozza az életet és a rendet, amivel a bőséget, a fényt biztosítja.

   Az Enūma elišben (a teremtéseposzban) is ezt olvashatjuk. Tiamat testesíti meg az őskáoszt, és belőle teremti meg Marduk az eget és a földet. Ő teremt a káoszból rendet. Az első táblákon olvasható a teomachia, a negyedik táblától kezdi meg a teremtést, melynek végén az ember megalkotása szerepel. Létrehozza a halandókat és egyben megszabja halálukat is. A halál az ember számára egyfajta káosz, nem megismerhető, nincs fény, az oksági viszonyokat kizáró véletlenszerűség, sötétség, üresség vagy formátlanság jellemzi. Marduk kialakította a világrendet, amelyben a különböző szférák meghatározott helyen vannak.

   Az ember helye is nyilvánvalóvá válik a világban. A mezopotámiaiak számára a túlvilág is azt a sötétséget jelképezte, mint a káosz. Az ember sorsa a halál, és az egyiptomiakkal szemben pl. legtöbbször semmilyen pozitívumot nem rejt magában, hiszen az ember vétkesnek születik, és úgy is hal meg. Csak abban reménykedhet, hogy a szertartásrendek betartásával és az istenek helyes szolgálatával kevésbé rossz lesz soruk a túlvilágon. Másrészt az istenek az embereket csak a szolgálatra teremtették. A halál után mindenki meztelenül áll a holtak királynője elé, s a bűnök megvallása után rabokká válnak.

Az alvilág helye

A szövegek szerint egyértelmű, hogy nem létezett „menny” és „pokol”, mindenki az alvilágba került, amit leggyakrabban egy sötét, hideg és rémes helyként írnak le. De vajon valóban létező helyként tekintettek rá? A szövegekben kettőséget érezni ezzel kapcsolatban, számunkra a legtöbb ábrázolás értelmezhető metaforikusan, de vannak olyan leírások, amik földrajzi helyekre utalnak.

   Az alvilág helyét illetően kétféle elképzelés létezik, egy horizontális és egy vertikális. Mindkettő szerint az alvilág távoli és ismeretlen. Vertikálisan a föld mélyére helyezték, és a mezopotámiaiak szerint a bejárata valahol a hegyekben van. A sumerok sokszor egy lyukat vagy hasadékot említenek.

   A másik egy horizontális elhelyezés, amikor az irodalmi szövegek hegyet vagy idegen országot említenek, mitikus, távoli országot, földet, nagy földet, talapzatot, van ahol nagy várost.

   A sumerban nincs standard kifejezés az alvilágra. Elképzelésük szerint az alvilág az emberek szférájában, a földi szférában található, de valami távoli és különálló helyen. Számos kozmológiai irányultságú szövegben az alvilágot Apszúhoz, a földalatti vizekhez kötik. Ezekben az esetekben a któnikus istenekkel és a gonosz szellemekkel kapcsolatban használják (főként varázsszövegekben).

   Az, hogy térben megnevezhetővé kívánják tenni az alvilágot, magyarázható azzal, hogy az ismeretlentől való félelem készteti az embert arra, hogy ésszel, átvitt értelemben kézzel foghatóvá tegye a halált.

Az emberek túlvilági jussa

Cooper (1992) úgy írta le, hogy a túlvilágon minden csak "homályos árnyéka a földi létnek". Bottero szerint pedig "a Halál városának gyászos, összetört, magukat lomhán vonszoló, lebegő lakosaitól bármi fény és boldogság távol áll".

   Az Istár alvilágjárása c. műben a pokol egy ház, ahová, ha valaki belép, többé nem éri fény. Az étel porból, a kenyér agyagból van. Az emberek a sötétben élnek, madarakként vannak felöltözve, tollakkal vannak borítva. Az ajtón és a reteszen pedig a por leülepszik.

   Nagyon hasonló leírás jelenik meg két másik akkád szövegben is: a Gilgames-eposzban, ill. a Nergal és Ereskigalban is.

A  sötétség háza felé, melynek vakond-féle népe

régen elszokott a fénytől.  Földet és agyagot esznek

lenn a fény-nem-járta mélyben, ember-nem-látta sötétben,

dideregve, a halottak. Tollruha, mint a madáré,

fedezi el talpig őket. Por lepi be a kilincset,

por lepi az ajtó zárát.. .

(Komoróczy Géza: Gilgames. Agyagtáblák üzenete.

Istár pokolra száll)

   Kis reményt is nyújtanak a szövegek az élők számára, ugyanis pl. leírták, hogy valakinek minél több gyermeke születik, annál jobb lesz számára a túlvilágon (hiszen annál többen áldoznak számára halála után). Szintén a Gilgames-eposzban szerepel, hogy annak a szelleme, aki nem részesül halotti ajándékokban, arra kényszerül, hogy a kidobott maradékokat és a morzsákat egye.

   A sumer Ur-Namma halála c. elbeszélésben azt írják, hogy vannak, akik számára a túlvilágon is jobb életet adnak. Ez nem a nemzett gyermekek számától, hanem az életben megszerzett státusztól, rangtól függ. Ur-Nammához hasonlóan, akik királyok voltak életükben, azok az alvilágban is királyok maradnak, vagy a halál bíráivá válnak. A papok papok maradnak és így tovább, a lenti világ a fenti mása (de azzal a tudósok egyet értenek, hogy a rend megtartásának ellenére is csak az élet halvány árnyékának tekintették a túlvilágot az élők).

   Caitlín E. Barrett megjegyzi, hogy a szövegek mellett a régészeti leletek sokszor egészen más hozzáállásra engednek következtetni. És, hogy minden esetben figyelembe kell venni pl. a gazdag sírmellékleteket, csak a szövegekből felesleges messzemenő következtetéseket levonni.

Halhatatlanság

Az írott anyagban többször szerepel olyan történet, mely szerint, bár az istenek sokkal hatalmasabbak, és sorsunk elkerülhetetlen, mégis vannak esetek - persze nagyon kivételes esetek -, amikor a hős megtalálja azt a kiskaput, amivel elkerülheti a halál gyötrelmeit. Titkon vágyunk arra, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent.

   Két gyakran visszatérő hős szerepel az irodalomban, akik keresték a halhatatlanságot, ill. akinek megadatott, Gilgames és Um-Napisti. Meg kell említeni, hogy általában a hősök sem kerülhették el a halált, sőt, léteztek meghaló vagy "meghalt" istenek is. A halandókkal szemben az istenek nem haltak meg betegség vagy démoni befolyás miatt, a meghaló istenek azok voltak, akiket megöltek.

   A Gilgames-eposzban szerepel, a tizedik táblán, hogy Gilgames annyira fél saját öregedésétől és  halálától, hogy útra kel, mert találkozni akar Um-napistivel és feleségével. Ők az egyetlenek, akik valamilyen módon elérték a halhatatlanságot, és Gilgames meg akarja tudni, mégis hogyan sikerült elérniük.

   Um-napisti a Gilgames-eposzban úgy tűnik fel, mint a vízözön túlélője. Ő ugyanaz a személy, aki a sumer mitológiában Ziuszudra néven szerepel, és vele az Atrahaszisz c. eposzban találkozunk. Az Um-napisti név egyébként beszélő név, jelentése "rálelt az életre".

   Amikor Gilgames találkozni akar Um-napistivel, találkozik Szidurival az istenek kocsmárosnőjével, ő eligazítja Ur-sanabihoz, aki a vízözön idején Um-napisti kormányosa volt. Segítségével kel át a Halál tengerén, és találkozik Um-napistivel. Beszélgetésük a tizedik tábla második felében és a tizenegyedik tábla első részében olvasható.

Um-napisti, az ember őse, kinek teste halált nem ismer,

a tökéletes Um-napisti, eképpen szólott a halálról:

„Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése.

Még alighogy világra jöttek s már el is kell menniök innen.

Nézd a karám apró gidáit, amint a fényben tántorognak:

szőrükről a születés lucskát az erős nap még föl se szívta

s te már tudod, mi végre nőnek! így van minden halálra szánva.

Mert a halál dühöngő isten, vérszomjas, mint a hím-oroszlán

s alattomos, mint sima párduc - jaj az egyszer megszületettnek!

Építesz kő- meg téglaházat? Veszel magadnak feleséget?

Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésed?

Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyesség? Jelek? Kötések?

Tudod; mindez nagyon múlandó! Sirtábláid is elenyésznek!

Ember-e még, mondd, a halott is? Ugye, hogy nem? Ő már nem

ember!

Alvóhoz hasonlít, de mégsem! Aki meghalt, nem álmodik már!

Szoborhoz hasonlít, de mégsem! Holt kő az, de nem is volt élő!

A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem!

Sokat tudnak az Anunnakik s Mammétu is, a sors-teremtő,

hajszál se hull le úgy fejünkről, hogy rovásukról hiányoznék -

élet-halál urai ők, de annak napját, mikor az élő

elhívatik, még ők se tudják!”

(Komoróczy Géza: Gilgames. Agyagtáblák üzenete.

Gilgames)

   Um-napisti elmeséli az özönvíz történetét Gilgamesnek, és elmondja, hogy a halhatatlanságot senki sem érheti el, kivéve, ha van isteni segítsége. Ezután Gilgamesnek egy próbát kellett volna kiállnia, hét nap és hét éjjel ébren kellett volna maradnia, ám nem tudta ezt teljesíteni. Um-napisti ezért megkéri Ur-sanabit, hogy vigye vissza Gilgamest. Ez azt is jelentette, hogy nem találta meg az örök élet titkát, viszont Um-napisti felesége újabb fogódzkodót adott a hősnek, elárulta neki, merre találja a megfiatalodás füvének rejtekhelyét.

   Úgy tartották, hogy az öröklét titkát a kígyó ismeri igazán, az eposzban Gilgamestől pedig éppen egy kígyó veszi el a fiatalság füvét. Így végül nem jár sikerrel. A történet "tanulsága" viszont az, hogy az ember halhatatlanná attól függően válhat, mit teremt életében, főleg két dolog számít, az utódok és a hírnév.

Istenek és démonok

Számos túlvilági istent és lényt említenek a szövegek. A legfontosabb alak, Ereskigal, "a nagy föld úrnője". Az alvilág úrnője kettős, mivel ő a halál istennője, de a születéssel is kapcsolatban áll. Tekinthető anyának (anyaföldnek) és szűznek is. Istár testvére, Nungal istennő anyja. Enliltől született fia, Namtar, aki egyben a minisztere is, másik fia Gugal-anától született, akit Ninazunak hívnak. Gugal-ana volt az első férje, aki a későbbi hagyományokban Nergalként ismert. Hivatalos írnoka Bēlet-ṣēri, aki a Gilgames eposzban is megjelenik. Wiggerman szerint Ereskigalnak nem volt kultusza Mezopotámiában. Feliratok szerint viszont Kutában, Assurban és Ummában volt temploma. Az óbabilóni kortól kezdve említik, hogy Nergallal együtt uralkodott az alvilágban.

   Nergal az okozott halál isteneként, a pestis és döghalál hordozójaként is megjelenik, és kapcsolódik a hadviseléshez is. Nergal kíséri a királyt csatába, és az ellenséget a halálba viszi. Mivel a betegségeket sokszor démonokkal azonosították, Nergal úgy is szerepel, mint aki a démonokat, gonosz erőket irányítja. Ezek közül legismertebbek az ilū sebettu, a hét gonosz, akikről az Erra-mítoszból is tudunk, ők a halál és a pusztítás küldöttei. Nergal a betegséggel és halállal való kapcsolata miatt apotropaikus istenség is, késő babilóni amulettek is tanúsítják ezt.

   Legkorábban a kora dinasztikus időszakban jelenik meg, Meslamtaea néven, akinek fő kultusz központja Kuta volt. Az óbabilóni időszakban Errával feleltették meg. Enlil és Ninlil vagy Belet-ili fia. Több házastársa is volt: Laṣ, kevésbé ismert istennő; Mamma/Mammi/Mammitum; Ninšubur, Inanna/Istár kísérője; Admu, nyugat-sémi istennő és legvégül Ereskigal. Kután kívül Dilbatban, Isinben, Larsában, Nippurban, Urban és Urukban is volt kultuszközpontja.

   Ők ketten a két legfontosabb istenség, rajtuk kívül számos alvilági ügyet segítő személy vagy démon létezett. Pl. a kapuőrök szerepe nagyon fontos. Sokszor városként említik az alvilágot, a város körül folyik az IRU.RUGU, vagyis a folyó, ami az embert elragadja (akk. ugurru). Ezen kell az embereknek áthaladni, de ha valaki hozzá ér vizéhez, meghal. Itt van szerepe a révésznek, a Gilgamesben ő a már korábban említett Ur-sanabi. Máskor Hut-tabal néven is szerepel, nevének jelentése "gyorsan vidd el", és Anzu-fejjel jelenik meg. (Az átkelésre emlékeztetve, az uri királysírokban gyakran voltak ezüst- vagy bitumenhajók.)

   A városba, akárcsak a valóságban, számos kapun keresztül lehetett bejutni. Ha egy kapuőrt említenek, akkor Neduról van szó (idu=kapuőr egy változata). A kapuőrök gyakran meghaló istenségek voltak. A hetes szám különleges szereppel bírt, a kapuk száma is sokszor hét, ilyenkor a kapuőrök: Nedu, Enkisar, Endasurimma, Endukuga, Neru'ulla, Nerubanda és Ennugigi.

Kimégyen az ajtónálló, nyitja a kaput előtte:

„Lépj be, úrnő! Földíszítve Ereskigál palotája!

Lépj be, úrnő! Ünnepelve vár az alvilági nép!”

Föltárul, első ajtó, előlép az ajtónálló

és a tűzvérű Istártól gyöngy-süvegét elveszi.

„Gyöngy-süvegem, ajtónálló, miért veszed le fejemről?”

„Lépj be, úrnő, és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

Tárul a második ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól fülönfüggőjét, a tűzkövűt, elveszi.

„Fülönfüggőm, ajtónálló, miért veszed le fülemről ?”

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

(Komoróczy Géza: Gilgames. Agyagtáblák üzenete.

Istár pokolra száll)

   Bírák is működnek az alsó régióban, pl. Gilgamest tartották az egyiknek, mert bár a meghalt emberek istenekké nem válhatnak, köztes pozíciót azonban betölthetnek. Sulgit is említik bíraként. Mellettük még szerepelnek hadi ügyeket ellátó vezérek stb., pl. Namkat, Hušpiša.

  A visszatérő szellemeket gidim etemmunak hívták, legtöbbször ők a temetetlen holtak lelkei, akik nem kapták meg a megfelelő szertartásokat. Ellenük ráolvasásokat használtak, hogy leküldjék őket az alvilágba.

Istenek démonikus megjelenése

Vannak olyan szövegek, ahol az alvilági istenek démonikus külsőt öltenek, a leírás néhol a középkori ördögábrázolásokat juttatja eszünkbe. Legfontosabb ezen szövegeink közül az Egy asszír herceg víziója. Ez egy Kújundzsikból előkerült szöveg, ami arról szól, hogy a herceg álmot lát az alvilágról, s egy írnok lejegyezte elbeszélését.

   Az első tizenöt sorban a szöveg a herceg apjának intézkedéseiről szól. Utal a közigazgatási tevékenységekre, majd arra, hogy a király a vagyonának megszállottjává vált. Ezután leírja, hogy a herceg inkubációs álmot kér, hogy mikor fog meghalni. Miután álomba merül, megjelenik neki Ereskigal, aki megígéri neki, hogy megmutatja, amit tudni akar.

   Miután felébred a herceg, imádkozik a megígért kinyilatkoztatásért. A második álom leírása már első szám egyes személyben íródik. Ebben a herceg belépett az alvilágba, tizenöt démoni alakot lát, egyik rettenetesebb, mint a másik. Ezután meglátja magát Nergalt, aki fekete testű, Anzu-fejű és vörös köpenyt visel. Nergal az, aki álmában megragadja haját, hogy végezzen a herceggel. Iššum végül közben jár érte, és Nergal elengedi.

  Ez az egyik legrészletesebb szöveg ebből a szempontból. Említi például Namtart, említi Hušpišát, akinek kurriku démon feje és emberi végtagjai vannak, vagy a Halált úgy írja le, mint akinek mušhuššu feje van és emberi végtagjai. Tulajdonképpen keveréklényekként, emberi és állati testrészekkel rendelkező hatalmakként vannak ábrázolva.

   Hasonló az ikonográfiában is kimutatható. Ha az isteneket nézzük, Ereskigal alig ismert képileg, de van egy lehetséges ábrázolása, a Burney-relief. Egy nagy terrakotta tábla, ami ma a British Museumban látható, bár hitelessége a mai napig kérdéses. Ezen egy szárnyas, karmos lábú meztelen női figura szerepel, aki két oroszlánon áll, két oldalán baglyok vannak. Collon Lilitunak véli az alakot (aki az Ereskigal-körhöz tartozik), szárnyai pedig alvilági voltára utalhatnak. Vannak, akik viszont inkább Istárral azonosítják.

   Nergal legtöbbször harcos férfialakként jelenik meg, lovagolva, kezében szablyával vagy buzogánnyal, és oroszlánfejes jogarral. Emellett bikával szokták azonosítani.

   Ningiszida III. Ur-i pecséthengereken megjelenik kígyókkal, vagy úgy, hogy vállából mušhuššu sárkányok nőnek ki (pl. Gudea pecsétlőjén).

Összességében a mezopotámiai túlvilágképzetről elmondható, hogy leginkább az ösztönös halálfélelem motiválhatta az embereket hitükben. A mai kor embere is könnyedén megérti ezt, hiszen a halál gondolata ugyanolyan félelemmel tölt el mindenkit akárcsak Mezopotámiában.

   A túlvilág minden földi öröm elvesztésével járó elkerülhetetlen rossz, de az istenek megadták a csekély lehetőséget, hogy elfogadhatóbbá tegyék azt. Ebből a célból születtek az imák és könyörgések, a kispum szertartással pedig biztosították szeretteik túlvilági jólétét, egyben megadva nekik a kijáró tiszteletet.

Említett források:

A. Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotámia. Gondolat. Budapest, 1982.

Bottero, J.: Mesopotamia: Writing, Reasoning, and the Gods. Trs. Z. Bahrani and M. Van de Mieroop. University of Chicago Press, 1992.

Komoróczy Géza: Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1966.

Kép1: Burney-relief/Az éjszaka úrnője (Istár vagy Ereskigal ábrázolása, British Museum)


A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2013. 10. 07. - 10:58 | © szerzőség: Timi