- Mátrafüred Sástó 2010. Augusztus 5-7 -
Már második alkalommal kerül megrendezésre Sástón a Fekete Zaj Fesztivál. A festői szépségű környezet családias hangulattal várja a sötét zenék rajongóit egy közös kikapcsolódásra. Ezúttal a deathrock stílus és társai is megfelelő mennyiségben képviselték magukat az összejövetelen. Sok rockernek, ki még ilyen jelenséggel nem találkozott élmény lehetett a Christ vs. Warhol tagjainak taraja, ruházata. A fesztiválon készült fotókról legtöbb esetben ők köszöntek vissza, így nem csak nekem jelenthetett fellépésük nagy élményt.
És ha Christ vs. Warhol, akkor már kezdjük is velük a beszámolót, hiszen csütörtökön a nagyszínpadon másodikként léptek fel. Kissé a koncert elején megijedtem, hiszen alig 10-en szédelegtünk a színpad előtt, szerencsére később rendesen megduzzadt a létszám. Nem túlzás elmondanom, hogy számomra a fesztivál legjobban várt előadói néztek le rám a színpadról, hiszen ezt a formációt ebben a formában még nem volt szerencsém megtekinteni. Májusban jelent meg első debütáló albumuk „Dissent” címmel, és számomra az elmúlt 3 év egyik legjobban sikerült bemutatkozását könyvelheti el a banda. Nos, egyértelműnek mutatkozott az a tény, hogy előadásuk pár óra múlva a sötétben élvezhetőbb lett volna, mint este fél 7 után nem sokkal. Ennek ellenére számomra egy felejthetetlen előadást produkált a banda. A zenekar az album utolsó dalával, a „Robin Hood In Reverse” című dallal nyitott, majd ezt követte egyik kedvencem, a „Fool’s Gold” majd a „The Trigger”. A koncert elején a nézősereg létszámában csalódott apró énekesnő Eveghost a műsor közepére szó szerint a hátán vitte az egész produkciót. A kis hölgynek óriási hangja és egyénisége van, erről élőben másodszor volt szerencsém meggyőződni. Míg Marzia Rangel basszusgitáros hölgy hideg szúrós tekintettel pengette a basszustémákat, addig párja Steven James gitáros briliáns hangokat csalt ki hangszeréből. Geoff Bruce pedig nem utolsó sorban embertelen dobolással adta meg eme csodálatos muzsika alapjait. Korábbi zenekaruk, a Scarlet’s Remains 2 dala is felcsendült, ezek voltak a „Fear Not”, és a „Metal Heiligenschein”. Illetve volt egy dal, melyet nem tudok hová tenni, ez azt hiszem új szerzeményük, mely a „Kick” névre hallgatott.
Számomra ez egy tökéletes koncert volt, melyre már elég régóta várok. Lehet, hogy elfogult vagyok a bandával kapcsolatban, de nem minden zenekarnál esik meg velem, hogy zenéjük olyan szinten megérint, hogy rendesen elérzékenyülök férfi létemre. Töredelmesen bevallom, ez most megtörtént, és nem véletlenül. Számomra a deathrock stílus egyik legegyedibb új reménysége zúzott a deszkákon nagyjából 50 percig. Zseniális volt, köszönöm!
Koncertek persze voltak bőven, de a következő banda, melyről pár sorban megemlékezünk, az Amerika egyik legkultikusabb goth bandája, a Faith And The Muse lesz. A tavaly novemberi pesti koncerthez képest szerencsére a zenészek ugyanazok maradtak, mint akkor, vagyis Eveghost kivételével a Christ vs. Warhol maradék tagága, rajtuk kívül: Paul Mercer hegedűn, Julia Cooke taiko dobokon, és persze Monica Richards, és William Faith. Sajnos a két szépséges táncos lányt nem hozták magukkal, ők lettek volna csak a hab a tortán, de sebaj, mint már oly sokszor hangsúlyoztam, a lényeg a zenén van. A „Bushido”-val nyitó zenekar olyan egészséges hangzással és dinamikával bírt, hogy nehéz azt szavakba önteni. Sokan csak tátott szájjal nézték végig ezt a produkciót. Még a koncert elején egy kis tűz show-t is kaptunk, melyet egy honi duó adott elő. Szép volt, és passzolt a zenéhez is, szerencsére azonban az ultragyors „Blessed”-re már közelebb lehetett menni a színpadhoz tombolni. Ez a dal az abszolút favorit számomra a Faith and The Muse dalai közül, hideg, gyors, kíméletlen, és energiával teli szerzemény. Nem kisebb dallal folytatták, mint a másik gyors, és csodálatos számukkal, a „Scars Flown Proud”-dal. Számomra itt megállt az idő, csak a színpad létezett, lehetett volna felőlem atomvillanás is a hátam mögött, az sem érdekelt volna. Nem is igazán tértem magamhoz extázisomból, egyik csodálatos dal követte a másikat. Minden lemezükről hangzottak el szerzemények, persze, a régi lemezek háttérbe szorultak az utolsó(k)hoz képest. Megemlíteném, hogy Monica hangja több volt, mint csodálatos, megjelenése pedig szelíd, elbűvölő, és természetes. A zenészek többnyire legalább két hangszert kezeltek felváltva, ahogy az adott dal azt megkívánta. Marzia például a basszusgitár mellett csellózott, és dobolt is. Paul Mercer viszont csak hegedült, de azt olyan szépen tette, hogy a nézők lélegzete is elakadt, főleg, mikor a közönség tiszteletére elhúzott egy hegedűszólót. Ha jól emlékszem legalább 2 új dallal is megörvendeztettek minket, melyek nagyjából az „Ankoku Butoh” lemez hangzását viszik tovább. A japán hangulattal csupán Julia Cooke ruházata, és játéka bírt, már ami a zenei részt illeti, mert mindenki más stílusú ruházatban foglalta el a színpadot. Azt hiszem, örülök, hogy ennyit is sikerült leírnom erről a koncertről, mert amit ott tapasztaltam, azt nagyon nehéz szavakba foglalni, azt át kellett élni. Ráadásként a zenekar a „Sredni Vashtar”, és a „Annwyn, Beneath The Waves” dallal búcsúzott tőlünk, felejthetetlen emlékeket hagyva lelkünkben.
Mivel már hajnali 3 körül mozgott egy kis afterparty és ivászat után nyugovóra tértünk, így egy igazán felejthetetlen eseménydús napot hagyva magunk mögött.
A pénteki műsor sokáig nem nyűgözött le túlságosan, bár volt pár banda, melynek zenéjébe belekóstoltam, ennek ellenére az első élmény a kisszínpadon a szegedi Hiteljugend nevéhez fűződött. Másodszor sikerült elcsípnem a punk felől érkező post punk alapokkal rendelkező, és cold wave, new wave szintetizátor hangokat felhasználó kvarettet. A cold wave miatt zenéjük hiánypótlóként hat, hiszen a honi színtéren jelenleg nincs tudomásom hasonló stílusban mozgó formációról. Nagyon érezni a bandán, hogy a punk vonal felől érkezett, ez most előnyükre vált, hiszen emiatt még egyénibb hangzással bírnak. Viszont kinézetük miatt nem csodálkoznék, ha valamely szakbarbár a szélsőjobbos náci címkét akasztaná nyakukba.
Nagyon tetszenek viszont a szövegeik, mellyel egy az egyben a hazánkban lévő állapotokat mutatják be. Nyíltan emlékeznek meg dalaikban a családon belüli erőszakról, az egészségügy szar helyzetéről, családok eladósodásáról, és egyéb szociális tényezőkről. Az egyszerű gitáros alapokat jéghideg szintetizátor hangok fejelik meg, így az egész muzsika egy kilátástalanságba nyúló depresszív hatású élőképjelentésnek hathat országunkról.
Nagyon keményen nyomták, igazán élvezetes 40 percnek lehettünk szem, és fültanúi.
A pénteki nap legnagyobb őrületét számomra a szlovák The Last Days Of Jesus brigádja produkálta. A koncert elején Zero focitudásával sikeresen likvidált egy reflektort, így egy darabig arra is kellett figyelni, hogy nehogy a fejünkre essen a berendezés, persze a szervezők ezt hamar megoldották. Na, de térjünk vissza szlovák barátainkhoz, akikről már tapasztalatból tudom, hogy frontemberüknek, MaryO-nak köszönhetően mindig igazán kellemes fellépésnek lehetünk tanúi. Az a mozgás, és rengeteg grimasz melyet az énekes férfiú a színpadon művel már épp elég a szórakozáshoz, és akkor még kapjuk a remek kis muzsikát is a nyakunkba. Mint természetes, utolsó nagylemezük, a „Dead Machines’ Revolution!” dalai voltak első sorban terítéken. Így felcsendült az albumról a kedvenc dalom, a „London Bridge Is Falling Down”, és a másik régóta ismert daluk a „1001101:The Weekend”. Remekül szóltak hangszereik, a fellépés elején azért kisebb problémák adódtak. Előző albumukról előadták talán leghíresebb Halloween-es himnuszukat is, a „Connected Or Infected” című tébolydát. Voltunk páran, kik üvöltöttük teli torokból a refrént: „Doctor, doctor! Give me a pill, give me a medicine, let’s play Halloween…” Volt 3 új dal is mely az elméletileg őszre várható új lemezükön foglal majd helyet. Stílusilag viszik tovább a már bevált irányt, viszont az egyik hatalmas telitalálat lesz, talán az lesz az új sláger. Sőt, volt egy feldolgozás is, melynek eredetijét a mai napig sem tudom, valami kelet európai punk banda dala lehetett. Lényeg, hogy a zenekar remek formában volt, és több ember is csak ámult, hogy: „Te Jó Isten! Mekkora show!” Ráadásra természetesen visszatért a zenekar, és elnyomott még pár dalt. A közönség nagyon élvezte a produkciót, és valóban, a pénteki nap legjobb műsorát a szlovákok produkciója jelentette. Viszont, kissé keveset játszottak, alig több mint egy óra hosszat. Utána viszont piáltunk is egyet a bandával, nagyon kedvesek és közvetlenek voltak. Kis afterparty, és pia majd ismét alvás.
Vasárnap is nagyon erős programnak néztünk elébe, azonban, Deathrock.hu rovatunkba csak a két utolsó banda illett bele. A Voodoo Allen már jócskán hajnali 3 óra után kezdődött el, így sajnos hiába nyomták nagyon jól és pörgősen, a kevés számú nézősereg nem igazán volt vevő zenéjükre. Pedig nagyon kellemes psychobilly muzsikával örvendeztetett meg minket a trió. Nem is játszottak fél óránál sokkal többet, és helyüket máris átadták a Fekete Zajt záró utolsó bandának, a Yellow Spots-nak. A tipikus psychobilly felálláson kívül fúvós szekciót és énekesnőt is felvonultató banda rendesen felderítette az egyre növekvő számú egybegyűlteket. Első daluk az „Oké Májkül” című pár perces szösszenet volt, mely hatására hamar eluralkodott a jókedv a színpad előtt. Majd a „Hova Lett a Toalett” kérdés vetődött fel, ahol is „Az Érzés Örök” című kompozíció mutatott rá az elmegyógyintézet rejtelmeire.
A remek humorú dalok mellett a banda aberrált énekese, Aberrált is kellően szórakoztatta a nézőket szabad szájú beszólásaival, színpadi műsorával. Egyébként a frontember úr meglehetősen szépen volt kifestve, mint ha a baleseti kórházba tartana egy kiadós frontális autóbaleset után. Remekül szórakoztunk, az nem vitás, hisz a banda a belezős szövegek mellett görbe tükröt is állít mai társadalmunk elé. Így mindenki kapott a nyakába, Stohl Andráson át Fenyő Miklósig, ezek figurái a színpadon is megjelentek. Kifigurázásra került még sok-sok dolog, a rendőrségen át a honi egészségügyig megmondta mindenkinek a magáét a Yellow Spots. Olyan komoly témákat boncolgató szövegeknek estünk áldozatul, mint a „Műkezes Fűszeres”, Mongoloid Didi” (tudjátok, a kedvencem, Frigyes kertész a vén kujon leskelődik a kulcslyukon…), „Férfi Halál”,” Sátán Kórház”, „Szomorú A Kis Tilda” és a Texasi Láncfűrészes témát boncolgató „Vérfertőzés Texas Szélén”. Hírtelen ezek a dalok jutnak eszembe, melyek biztosan elhangzottak a fergeteges produkción. A végén a banda levonult a színpadról, és nem a „vissza!” szóra térnek vissza, á nem, hanem ha azt kiabálod, hogy: kurva anyád!- akkor biztos lehetsz a ráadásban. Már majdnem világosodott, mikor Yellow Spots-ék befejezték ténykedésüket a színpadon, és ezzel lezárták az egész Fekete Zaj fesztivált. Mi pedig a hasunkat fogva a röhögéstől hagytuk el a színpadot, jobb bandát zárásra keresve sem lehetett volna találni!
Ebben a 3 napban nem csak ezeket a bandákat tekintettük meg, hanem sok egyéb kellemes perceket okozó fellépésnek is részesei voltunk, melyekről majd valamely kollégám beszámolót készít.
Végezetül, köszönöm mindenkinek, aki ennek a remek fesztiválnak a létrejöttében egy kicsit is részt vett, hogy ez a 3 nap ilyen remekül sikerülhetett. Remélhetőleg, jövőre ugyanitt!
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
