Új sorozattal jelentkezik a Gothic.hu oldal - a Lajstrom az élet sötétebb oldalán belül is különféle rejtélyes vagy kegyetlen gyilkosságok történeteiről ad hírt. Nem feltétlenül a legfrissebb, vagy legismertebb bűnesetek kerülnek itt közlésre - a több évtizedes, illetve a kevesebb nemzetközi visszhangot kapott bűncselekmények történetei is rengeteg gondolkodni valót adhatnak. Az izgalmakon kívül az örök kérdés: "Bűnösök, vagy betegek?" is felvetődik. A sorozatot egy svédországi mérgezéses esettel indítjuk, fogadjátok - ha ez nem hat túlságosan morbidnak - szeretettel!
A göteborgi talliumos gyilkosság
Göteborgban (ejtsd: Gőtebúrj), 1982 júniusának egy éjszakáján a középkorú Gunilla Björklundot kórházba szállították, rendkívül szokatlan tünetekkel: tudatzavar, idegi károsodások, végtagmerevség és -érzéketlenség, mindehhez súlyos gyomor-béltünetek.
Két nappal ezután a férje, Göran Björklund is kórházba került, hasonló - bár kevésbé súlyos - tünetekkel.
A kórház egész személyzete csak találgatni tudott, hogy mi lehet ennek a házaspárnak a baja: a tünetek alapján ugyanis csak az volt egyértelmű: igen súlyos mérgezésről van szó.
A házaspár huszonéves fia, az orvostanhallgató Per-Erik arról számolt be: azon az estén, amelyen édesanyja kórházba került, aludttej volt vacsorára zabpehellyel. Ő maga érzett valami furcsa ízt az aludttejben, ezért az első kanál után ki is köpte. Édesapja is érezte a furcsa ízt, de azért jócskán fogyasztott az aludttejből; édesanyja viszont határozottan állította, hogy semmilyen szokatlan ízt nem érez, és a tányérján lévő összes aludttejet elfogyasztotta.
Per-Erik megemlítette azt is: a történteknek talán lehet valami köze ahhoz, hogy a szomszéd házban patkányirtást végeztek, és a mérget nemcsak a házban, hanem a ház körül is kihelyezték.
A kórház egyik neurológusának ekkor eszébe jutott, hogy nemrég olvasott a tallium-mérgezés tüneteiről, és az olvasottak nagyon egybevágnak ennek a házaspárnak a tüneteivel!
A feleség, Gunilla, az orvosok egybehangzó véleménye szerint ekkor már haldoklott, nem volt öntudatánál, és minden jel szerint visszafordíthatatlan idegi és agyi károsodásokat szenvedett. Még aznap meg is halt. A férj nagyon rosszul volt ugyan, ugyanezeket a tüneteket mutatta, és a haja is kihullott — ez jellemző tünete a tallium-mérgezésnek -, de az állapotát sikerült stabilizálni.
Mindkettejük vérmintáit elküldték vizsgálatra, és mindkét minta pozitív eredményeket mutatott talliumra. (Egyébként a tallium egy nehézfém, az 1860-as években fedezték fel; sója vízben oldva színtelen-szagtalan. Eleinte izzadásgátlónak és szőrtelenítésre használták, de hamarosan kiderült, hogy súlyosan mérgező: halálos adagja 0.1...1 gramm között van. Napjainkban a sejtkutatásban használnak fel belőle kisebb adagokat.)
A talliummal elkövetett gyilkosságok nem voltak szokatlanok, több ilyen eset is ismert — azonban hamarosan kiderült, hogy talliumhoz jutni nem lehet egykönnyen. A patkányméreg rögtön kiesett a lehetséges módszerek közül, ugyanis ebben az időben Svédországban már nem is kerültek forgalomba talliumot tartalmazó patkányirtó szerek. Vegytiszta talliumot, illetve tallium-szulfát sót a kémiai, illetve gyógyszerkutató intézetek, üzemek, egyetemek vegyszerraktáraiban lehet egyáltalán megtalálni; de akárkinek ide nem lehet bejárása. Így került nagyon gyorsan a szóbajöhető gyanúsítottak közé Per-Erik - hiszen harmadéves orvostanhallgató volt!
A nyomozók eközben információkat gyűjtöttek Björklundék családi életéről is, és egészen sajátos dolgokat találtak.
Göran, az apa, egy kisebb cég vezérigazgató-helyettese volt, Gunilla, az anya, háztartásbeli. Egyszem fiuk, Per-Erik velük lakott; eredetileg lelkész szeretett volna lenni, de apja tanácsára — vagy talán erős befolyásolására? — mégis az orvosira iratkozott be.
Mintaszerű, példás családnak ismerte őket az egész környezet, nagyon pozitív véleménnyel voltak róluk a szomszédok, ismerősök. Per-Erik azt a benyomást keltette, hogy erőteljesen kötődik az apjához, és a család ismerősei körében egyöntetűen az volt a vélekedés: Per-Erik a mintafiú, igazán méltó a szüleihez. Ambiciózus, kötelességtudó és segítőkész.
A nyomozók ellenőrizték az egyetem és a kórház vegyszerraktárát is. Kikérdezték az itt dolgozó, illetve gyakorlatra ide járó orvosokat és hallgatókat: ugyan szokott-e ide járni az az áldott jó nagyfiú szakmai gyakorlatra? Lehetett-e bejárása a veszélyes anyagok raktárába? Azt találták: hogyne, persze. Rekonstruálni tudták azt az alkalmat, amelynek során Per-Erik éjszakára bent maradt a laborban: állítása szerint egy hosszabb kísérletet végigcsinálni, valójában — természetesen — talliumot csórni a méregraktárból.
A rendőrök átkutatták a méregraktárat, egyeztettek az illetékesekkel, akik döbbenten látták: bizony egy 25 grammos kiszerelésű talliumsó hiányzik.
Björklundék lakásán meg is találták a kórházi raktárból hiányzó 25 grammot, a rajta szereplő zárjegy felbontáskor letépett darabja is előkerült a szemeteskukából. Nocsak, nocsak, a drága jó fiú kísérelte meg eltenni láb alól tisztes szüleit?
A nyomozgatás során kiderült “mellékesen” az is: Per-Erik egyáltalán nem olyan mintadiák, mint amilyennek a környezete ismerni véli. A tanulmányi eredményeivel számos probléma akadt. Annak ellenére, hogy a családban mindenki úgy tudta: a gyerek nagyon jó jegyeket szerez - az évfolyamtársainak is dicsekedett a zseniális eredményeivel -, ez messze állt az igazságtól. Valójában 16 kötelező tárgyból csak hatot teljesített harmadév végére. Néhány évfolyamtárs tanúsította, hogy Per-Erik meg sem jelent azokon a vizsgákon, amelyek kitűnő eredményeivel később eldicsekedett (NB Svédországban már a nyolcvanas években sem tették nyilvánossá a tanszékeken a vizsgaeredményeket, ezt minden hallgató magánügyeként és bizalmas infóként kezelték!), előfordult, hogy teljesen üresen adta be a vizsgaZH-t. Ez nem akadályozta meg abban, hogy leckekönyvet hamisítson, és abban sem, hogy egy valóban jól teljesítő kollégája vizsgalapját eltulajdonítsa és a saját nevére írja át. Emellé még dicsérő levelet is küldött saját magának az egyik professzor nevében. Ugyanennek a professzornak a nevével visszaélve szerzett bejárást a kórház méregraktárába is!
Per-Eriknek mindezeken felül is voltak "furcsának" tekinthető dolgai. Az egyetemi kollégái azt vallották: Per-Eriknek mintha kényszere lenne arra, hogy folyton a középpontban legyen, állandóan sztorikkal áll elő, és különösen szeret nagyokat mondani, hogy érdekesebbnek találják.
A családjával kapcsolatban előszeretettel mesélgetett meghökkentő sztorikat: az apja bennégett állítólag a kórházi ágyában, egy szívinfarktus után, és súlyos égési sérülésekkel szállították át helikopterrel Stockholmba. Arról is mesélt, hogy majdnem mérgezés áldozata lett az egész család. A család ellen több alkalommal is “merényletet” követtek el, úgymond, ismeretlen tettesek: Göran céges autójának kerekeit kilazították. Egyszer állítólag maga Per-Erik vette észre, amikor a családi Volvót vitte el, hogy a kocsi kerekeinek több csavarját is eltávolították és a motorháztetőre helyezték. Egy másik alkalommal — amikor ugyanígy a családi Volvón furikázott — állítása szerint egy Wolksvagen-busz küldte meg őt hátulról, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy leszorítsa az útról és kisodródjon.
A kihallgatások során kiderült, hogy azon a bizonyos aludttej-vacsorázós estén Björklundéknál erőteljesen nyomott volt a hangulat. Göran túlórázott, csak este fél nyolcra ért haza, Gunilla pedig megbántódott, mert a férje elfeledkezett arról, hogy aznap volt a házassági évfordulójuk. Göran levetette magát a tévé elé, hogy megnézze a híradót, a feleség nekilátott vacsorát csinálni. (Figyelemreméltó motívum: a családban csak Görannak volt ez a mániája, hogy - a gyomorpanaszai miatt - majdnem minden este aludttejet vacsorázott zabpehellyel. Érdekes, hogyhogy most az egész család aludttejjel lett megetetve?)
A férj megérezte az aludttejen a furcsa ízt, és alig is evett belőle. Per-Erik éppen csak belekanalazott a dologba. Gunillának minden feltételezés szerint rosszul esett, hogy a család kritizálta a vacsorát. Ezért makacsul állította, hogy ő bizony semmilyen furcsa ízt nem érez, és csak azért is megette az egészet.
Miközben a nyomozás folyt, érdekes módon Per-Erik is beteg lett, méghozzá talliummérgezés egyértelmű tüneteivel. A rendőrök azonnal barátságos beszélgetést kezdtek vele, amint az orvosok bájcsevegésre alkalmas állapotba juttatták: a kihallgatások során pofoznivaló figurának bizonyult. Megpróbálta hülyének nézni a nyomozókat: átlátszó magyarázatokat adott a ruháiban talált tallium-nyomokra, és egyértelmű kísérleteket tett arra, hogy valamelyik szülője nyakába varrja a mérgezést. Nyíltan ugyan nem mondta ezt ki, de utalt rá: édesanyjának is nyílhatott alkalma arra, hogy a talliumot a tejbe keverje, mielőtt ő kiment a konyhába segíteni anyucinak.
A pofoznivalóság Per-Erik beszédmodorát is érintette: láthatóan fájt volna neki, ha normális és egyszerű emberi nyelvet használ a nyomozókkal folytatott hosszas traccspartikon. Imádott idegen szavakkal dobálózni, és az ismereteivel brillírozni. A kifejezésmódja enyhén szólva is mesterkélt és affektált volt, olyan, amilyet egyáltalán nem lehetett normálisnak tekinteni egy harmadéves orvostanhallgatótól. (Viszont a rendőrök mégsem képelhették fel, mert az túlkapásnak és erőszakkal kicsikart vallomástételnek minősült volna. Akármennyire is rászolgált volna, hogy megpofozzák, mégsem tehették meg.)
A történet folytatása előtt érdemesnek látszik egy kis közbevetést tenni, hogy érthetőbbé váljon: miért bírt különösen nagy jelentőséggel ennek a Per-Eriknek az irritáló modora. Tudniillik vannak emberek, akik elkövetnek ugyan valamilyen bűncselekményt, de mégsem bűnözők a lelki alkatukat, a hozzáállásukat tekintve (csak, teszem azt, rossz időben voltak rossz helyen...), és léteznek olyanok is, akiket a gátlástalanságuk, a szégyentelenségük tesz bűnözővé. Az ilyen emberek jellemzően kétszínűek: ügyesen elegyítik az őszinteséget a pimasz hazugsággal vagy makacs tagadással: egypár apróbb balhét készséggel beismernek, hogy ezáltal szavahihetőbbnek tekintsék őket... az így elnyert bizalmat pedig arra használják ki, hogy elhitessék a rendőrökkel a komoly bűncselekményekkel kapcsolatos hazugságokat. (Magyarországon az ötszörös - vagy talán hatszoros? - gyilkos Soós Lajos és bűntársai esetében is megfigyelhető volt ez, például. Soós bevallotta a vagyon elleni bűncselekményeit - kisszerű csalásokat, sikkasztásokat -, de a gyilkosságokat csak azután ismerte be, hogy elé tárták a bűntársai vallomásait.)
Ebben a göteborgi ügyben is ez a jellemző viselkedés volt tapasztalható: Per-Erik készséggel beismerte az okirathamisítgatást is, sőt még a professzor nevével való visszaélést is - csak éppen azt nem volt hajlandó beismerni, hogy — ejnye-bejnye — ő volt az a kis rosszcsont, aki azt a csúnya-csúnya port beleszórikálta a finom aludttejbe, amelytől annak olyan gyomorháborítóan pocsék íze lett.
A temetésen is hasonló “nem hiszem el, mindjárt pofon vágom ezt a tenyérbe mászó kis férget” hangulat uralkodott volna el rajtam, ha én lettem volna az a nyomozótiszt, akit kirendelnek gardedámnak és az eseményt felügyelő hivatalos közegnek. Kezdődött azzal, hogy — noha TÉNYLEG volt a kis nyikhajnak talliummérgezése: sugárban hányt, kihullott az összes haja és voltak izomfájdalmai -, azért ANNYIRA gyalázatosan rosszul mégaem volt, mint ahogyan azt állította. Igaz, hogy a kihallgatásokra kerekesszékben vitette be magát, azzal az indoklással, hogy “még mindig túl gyenge és a végtagjai sem mozognak rendesen” - hanem, érdekes módon, a temetésre mintegy varázsütésre annyira rendbe jött, hogy a saját lábán tudott belejteni a ravatalozóba, és ott kifogástalanul viselkedett. Kiegyensúlyozott és korrekt benyomást keltett a gyászoló gyülekezetben, nagyon udvarias és aranyos volt a mélyen megrendült hozzátartozókkal. Ráadásul, még ahhoz is elég agyafúrt volt, hogy semmit ne említsen meg a haláleset kétességével kapcsolatban, amire a szertartáson jelen lévő rendőrök esetleg lecsaphatnának!
A nyomozók gyanúsnak találták, hogy a helyzethez képest úgy Per-Erik, mint Göran is túlságosan is korrekten és feltűnően normálisan viselkedett.
Hasonlóképpen alattomos és primitív kísérletet arra is tett Per-Erik, hogy az apja nyakába próbálja varrni az ügyet.
T.i. a méregfiolát a rendőrök Göran kabátzsebében találták meg a házkutatás során, és Per-Erik erre tett egy indirekt utalást: tudta ugyanis, hogy minden levelet, amelyet az előzetes letartóztatásból ír, elolvasnak érdeklődő és gondos vendéglátói. Ezért megírta atyjának: “tudok arról, hogy a kabátod zsebében van még egy kicsi a Moduretic-ből” {ezt a gyógyszert a tisztes Göran egyébként is szedte}, “a hozzá tartozó receptet otthon találod, ha szükség lenne rá.”
Ezzel a kimondatlan utalgatással Per-Erik végül is elérte, hogy csak még gyanúsabbnak találják — már amennyiben kellett volna az eddigiek után még bizonyíték arra: a családból csak neki lehetett reális esélye arra, hogy talliumhoz jusson. Nagyon szerette volna ugyan egy ismeretlen kívülállóra kenni az ügyet, miután Göran több okból is gyanún felül állt:
a.) Egy vezérigazgató-helyettes egy teljesen más profilú - nem vegyi anyagokat forgalmazó - cégnél, honnan is szerezhetett volna talliumot?
b.) Még ha be is szerezte volna valamilyen úton-módon, hogyan tette volna az aludttejbe bele? Hiszen a végzetes vacsora előtt a konyhába a lábát sem tette be, egyenesen a tévé elé vágta le magát és a híradót bámulta?
c.) Ő volt az első, aki felfigyelt a tej furcsa ízére, de mégis viszonylag nagy mennyiséget fogyasztott belőle— ha ő lett volna a tettes, akkor nem állt volna érdekében, szóvátenni az ízt, vagy ha mégis, akkor nem fogyasztott volna az aludttejből olyan bőségesen.
Az ügy végül azzal zárult, hogy vádat emeltek a mintagyerek ellen egyrendbeli gyilkosságért és gyilkossági kísérletért. Az igazságügyi elmeorvos szakértők véleménye szerint azonban Per-Erik elmeállapota a büntetőjogi felelősségre vonást nem tette lehetővé. Ezért kényszergyógykezelik talán még a mai napig is, egy — meg nem nevezett — zárt intézetben. És, hogy mi a neve, azt nem tudom - de hogy valójában nem Per-Erik Björklund, az teljesen biztos.
