Nem túlzok, ha azt mondom, a levegőbe boxoltam a hír hallatán, amikor a Fekete Zaj oldalán bejelentésre került: a Michael Gira vezette Swans újra Magyarországra érkezik. Amikor annak idején Jarboe és Gira útjai szétváltak, az Angels of Light koncertjével vigasztalódhattam a Fonóban, de igazán a Swans volt az, amire már akkor is vágytam: ez a kívánság több ízben is teljesülhetett. De a Swans esetében az ember fia telhetetlenné válik.
Az Akváriumba érkezve a szabadteraszon Kristof Hahn-ba a Swans speciális lap-acél gitárosába botlottam. Szeretettel üdvözöltem, még bő tíz éve egy alkalommal a koncertjük után együtt fröccsözgettünk - természetesen Ő nem emlékezhetett, de barátságos mosollyal fogadta kézszorításomat.
Az ősz a várakozás jegyében és a Beggar (a zenekar történetében a 16. soralbum) hallgatásával, rétegeinek felfejtésével telt, biztos voltam abban, a csoda ismét megtörténik a színpadon - pokoli erős szerzemények sorakoznak minimum 10 perces hosszúságban a korongon. Ezt ugyan már megszokhattuk a Swans építkezős, hullámokban támadó dalszerkezetei kapcsán már az elmúlt évek anyagain, de ezúttal ez még megfejelésre került a The Beggar Lover (Three) tétel majdnem háromnegyed órás hosszúságával - nem meglepő módon ezt sem maradt ki (bár a maga átszűrt csavaros módján) az Akváriumos szeánszon ezen a november 4-ei párás hűvös estén.
Az este felvezetését illetően azt is lehetne mondani, hogy egyfajta Swans introként volt felfogható, ambientes ráhangolódás a Hattyúdal előtt. Norman Westberg a Swans első számú gitárosa, a kezdetektől (1983-tól) Gira bajtársa, a Hattyúk 2010-es újraalapításánál is azonnal jelen volt, elválaszthatatlan arca a zenekarnak. Önmaga meditációs zenéjét otthonában fejlesztgette hathúros gitárra, mint nevezi óceáni hangot keresett, amit effektkésleltetéssel és looperekkel rezegtet meg - "titokzatos, alakváltó rezonanciát" hozott létre. Számomra a dark ambient és Neil Young Dead Man-jének izgalmas, nyugtalanító, burokba záró keverékeként hatott. Telitalálat felvezetésként.
Ami ezután történt, az nagyjából kétórás időcsapda, a tér és idő becsapása, lélekhatári peremlét. Mondatokra csupaszítva: a koncerten a Leaving Meaning és a Beggar osztozott négy tétellel (The Beggar, Ebbing, The Memorious, No More of This) az új, hárommal (Leaving Meanig, The Hanging Man, Cathedrals of Heaven) pedig a 2019-es megelőző albumról beválasztva. Bónuszként egy új kompozíció zárta az estét, a Birthing. Tökéletes koncentráció, a karmester Gira és a tagok közötti maximális harmónia - mindösszesen egyszer eshetett ki a hallgató az élvezetből: egy videót készítő látogatót komolyan rendre kellett utasítania Michaelnek - köztudottan háklis erre.
Úgy hiszem, ha egyetlen koncertet választhatok az idei termésből, akkor a Rosa Crvx lipcsei hangversenye mellé felsorakozott a Swans év-végi koncertje is. Ezekért a pillanatokért érdemes taposni-dagasztani az emberekkel zsúfolt sárgolyót.
Bizakodva gondolok a túlélésre, hiszen a záró Birthing dala azt sugallja, van még a tarsolyban muníció, amivel reményeim szerint minél hamarabb találkozhatunk. Addig is vágom a centit.
fotók: Valovics Tímea
