Bevezető

Majd elvegyülünk a földben is: ázott
Barna rögökkel, ragacsos agyaggal;
Ítéletnapján nem ráz föl az angyal,
Vérünkből nyílnak só-kristály-virágok.
S táplálunk perjét, páfrányt, buja mákot,
Ásványi hévvel, fűszeres zamattal;
Prizmáinkba szűrt fényt lövell a nappal,
S mint szellők járnak át lágy éji álmok.
Képletünk gömbölyű őszibarackot
És vére-hullató hűs meggyet alkot,
S kipattan a szőlő csipke-virága;
És minden újra-éled - ezredévbe
Se telik talán: tüzünktől igézve
Elindul, és beszélni kezd a pálma.

(Garai Gábor: A földben is...)

"Sehol sem virágzott olyan szépen az élet, mint azoknál a népeknél, ahol a holtak iránti tiszteletet ápolták"(Kiszeli, 1976).
A temetkezési szokások szerves részét képezik kultúránknak, hiszen az élethez hozzátartozik az elmúlás is. Ezek a szokások sok esetben megkönnyítik a halottaktól való elbúcsúzást, a halál gondolatának elfogadását. Erre jó példa a gyászév, aminek időtartama (a pszichológusok szerint is) egybe esik azzal az idővel, ami alatt fel tudjuk dolgozni szeretteink elvesztését.
A szokásokhoz kapcsolódik a szimbolikus és varázserejűnek tartott növények alkalmazása a temetőkben. Nekik kellett a rossz szellemek távoltartásáról gondoskodni (gyógynövények, az erős illatuk miatt), a sírra ültetett növények "meséltek" az elhunyt személyéről, a halála körülményeiről, családi állapotáról. Ezek kezdetben az őshonos növények köréből kerültek ki, majd számuk egyre növekedett. A temetőkben alkalmazott növények köre napjainkban is bővül, hiszen egyes növényeket néhány évvel ezelőtt még nem láthattunk a temetőkben. Igaz, ezek a növények már nem bírnak szimbolikus jelentéssel.
A temető a megbékélés helye, ahol elfogadhatjuk szeretteink elvesztését, kegyeleti hely, ahol leróhatjuk tiszteletünket őseink előtt. Ezért is fontos, hogy foglalkozzunk a temetőkkel, valamint ápoljuk a hagyományokat, melyek megkönnyítik a végső búcsút.

Növények szerepe a magyarság temetkezési szokásaiban - Szakdolgozat; részlet.