Kobza Vajk versei

 
Jelek nélkül
 
Ég dörren. 
A szemközti háztető
sirámokkal rakott.
Úgy zokogsz magadban,
mint egy elfeledett Isten
ki magára sem ismer,
csak a szent folyóban,
mely épp zavaros, árad.
Lélek is kiönt.
Árny húz.
Egyre lejjebb!
Az erő iszapban nyugszik.
Egy réteg szertefoszlik.
 
A kunyhóban hámlik a bőr
mint, ki izzó méhben ragadt.
Kiáltó szavaink hét apának,
vérző ajkaink hét anyának
zengtek s mint, aki válaszra nem talál
hullunk hangtalan, hullunk jeltelen.
 
Sajgó lábak, fájó szemeink.
Szóljatok bennünk lakó őseink!
Szóljatok hozzánk!
Ti tűzgolyók a tejes égben!
Ti fényontók kozmikus éjben!
Szikraszemű golyóbisok!
Szóljatok!
Leszünk-e újra teljességben?
Leszünk?
Nélkületek,
jelek nélkül,
érzem elveszünk!
 
2020.06.22
 
 
Ostrom
 
Merengő apaság homlokáról
az elszántság földre hull 
s gyökeret ereszt. 
 
Bevehetetlen vár vagyok.
Éjnappal ostromok s ki tudja miért,
lankadó lélegzetem vége-csodáját
erőtök nincs kitérdepelni.
 
Iramló íjaink ina csap,
arcotok sebzi.
Véráztatta lucskos hajatok
sem takar el igazat.
Friss vászonnal terítenek
hanton kőágyakat.
 
Melegszenek, vagy hűlnek végtagjaink?
Időtlen fogyásban a hold.
Mellettünk úsznak múltjaink,
elodázott csókjuk a holt.
 
2019.09.24.
 
 
Egy megkerült korona őrének tanácsa
 
Aranyszín fák ágai
hasítják nyílásra
a sötét járatok hasát.
 
Látod? Két Hold az égen!
 
A haragoszöld égbolt istenei
nem ragadnak sarat,
hogy embert gyúrjanak.
Hangok sem mozdulnak,
mind a gondolatra várnak.
Üres magként hevernek
árva fa lelkek.
 
Hömpölyög a Nap aranya,
lobban a lét parazsa,
habzik a vér.
Ki mindenét adja, az sose kér!
 
Látószerven nyugszik tenyerem.
A rendezetlen vonalak egy jellé válnak:
a látás kozmikus kegyelem,
 jól látni belső fegyelem.
 
Az égtelent figyeld!
A végtelent élőket
egy véges világban.
 
Rúgjátok fenéken a hazug időt
és térjetek vissza
az ősi szent koronába!
Tekintsetek bele titkon
naptárába, ha az árnyék,
mint hályog vetül
szemetekre!
 
Hömpölyög a Nap aranya,
lobban a lét parazsa,
habzik a vér.
Ki mindenét adja, az sose kér!
 
Ti, a kék bolygó emberei!
Isten-lelkek szolgasorában
örökség az elhagyatottság.
A kulcs, a’mi nyitja a zárat.
Kútba nézni, merülni,
odaát az alján
másvilágon égre törni!
 
Hagyd a tűzpillangót
hematitról szívedre ülni!
Hagyd, hogy magához öleljen a tudomás!
Így viselhető el az ismeretlenből fakadó nyomás.
 
Hömpölyög a Nap aranya,
lobban a lét parazsa,
habzik a vér.
Ki mindenét adja, az sose kér!
 
2019.07.21. 
 
 
Ima a lélek elhagyott részeihez
 
Látod-e, hogy gyengíti lelkem a város?!
Fogyó holdként zsugorodik,
miképp féreg rág a botban.
Ágon tetű dudorodik.
Látod-e, hogy gyengíti testem a város?!
Mint hangyák a konyhában:
megannyi rontó-szellemek!
Megannyi kín a vastag hájban,
fémet ontó szövetek.
Lelkem rég elhagyott részei, értetek kiáltok!
Szellemem hiányzó részei, értetek kiáltok!
Gyertek vissza, ti élő erek a levélben!
Gyertek vissza a szent szó nevében!
Sót könnyező gyermek nevében kiáltok:
gyertek vissza!
Nyírfa odújába rejtett ősanya-emlék, jöjj elő!
Én szólok, a te sót könnyező gyermeked.
Látod-é, hogy bomlott az elmém, hogy szenvedek?!
Föld-húsom mára kényelmes börtön,
szárnyasom szétrepedt dobkarima,
patásom szétszakadt bőr.
Minden az életemre tör.
Nyírfa odújába rejtett ősanya-emlék, jöjj elő!
Én szólok, a te sót könnyező gyermeked.
Végső csendedért, örök-lényedért elepedek!
Szavam sincs, száraz szám csak dödög,
hajszálaim mind-mind kis ördögök.
Csavarodnak, torkom szorítják,
nyelvem hazugságba taszítják.
Nyírfa koronájába rejtett ősapa-emlék, jöjj elő!
Tiszta erődért, örök-lényedért elepedek!
Én szólok, a te sót könnyező gyermeked.
Sót könnyező gyermeked nevében kiáltok.
Nyírfa koronájába rejtett ősapa-emlék, jöjj elő!
Látod-e, míly gyenge a karom, hogy szenvedek?!
Föld-húsom mára kényelmes börtön,
szárnyasom szétrepedt dobkarima
patásom szétszakadt bőr.
Minden az életemre tör.
Gyere vissza a szent szó nevében!
Gyere vissza zengő szent zenében!
Gyere vissza a Tejút tetejében!
Téríts vissza utamra!
Ne hagyj többé magamra!
A vasat változtasd aranyra!
Változtasd arannyá…
a te sót könnyező gyermeked!
 
2019.05.27. 
 
 
Szánom
 
Fürkészem őrület-tépte arcod,
amint fújod a kádat penészölővel!
 
Az ágyunkon heverve látom:
a sarkon sietve befordulsz
míg három vénasszony
köszön rád szürkés,
bor-áztatta nyelvvel.
 
Hideg verejték csorog.
Zsibbadó kezem szorítja
még meleg, puha párnád.
Érzem mihelyt sírsz.
A szoba falán, ott!
Mozgó, fekete pont.
Elordítom magam.
 
A gereblyét elhagytam valahol.
Felrémlenek vétektől kopogó csontjaim,
váratlan megfeszülő izmaim.
A seprű fordítva áll a sufniban.
 
Kiásott, rozsdamarta fokosom
udvarunkon találom,
s azt a korhadó, csonka fát
a kedvedért végleg kivágom.
 
2019.05.11.
 
 
Elmúltaknak
 
Istenek kardjaiként
a zsíros földből
agancsok merednek. Égnek.
 
Sírás hallatszik csontokból:
kozmosz porának nedve.
 
Harmincnégy évnyi álmom
értelme van rejtve
a tetejetlen fában.
 
Reggeli nyálban még
az ébredés emléke.
Elalszunk a mában.
 
Sötétben léket vág a lélek,
alászáll a gyászban.
Valami nyugszik a sárban.
 
2019.01.18. 
 
 
Töredékek
 
Piros még a var körül.
Valaki ágyat vet, tükröt törül,
iszkoló szellem felett.
 
Űr. Egy égő fénygolyó:
minden nap hét fohász. Éjszín folyó
izzik, lángol a kohász.
 
Fagy. Jég, hó, zúzmara.
Tündérvár elillan.
 
Iszterlánci cérna,
tűt befűz, rámcsillan.
 
Vödör, kútba zuhan.
Körlánca megvillan.
 
Felhő lábán hollók.
Lógnak vagy harmincan.
 
Itt egy csepp tej likas kövön.
Ott az óriás lépked ködön!
 
Ott egy eltávozó holló.
Itt a szövőszéken olló.
 
2018.09.17.
 
 
Éj-ladik
 
Szemed mögé sodródott
a volt dolgokkal
teli csónak.
 
Történelmen kívüli
időt jósolnak
fagyott pálmák.
 
Suhanó fahajóban
tenger-üledék,
hűs verejték.
 
Végtelen óceánon
csillag-ringanak
fénybogarak.
 
Ősporok keringenek,
kezekkel gyúrod
Éj-agyagod.
 
2018.06.12.
 
 
Kérgemben (Tarcsi Évának ajánlva!)
 
Kérgemben érzem,
mint egy váratlanul elpusztuló,
ismeretlen faj utolsó példánya,
úgy haldoklik bennem a közös emlék.
Kövek közt gondosan elhelyezett
pislákoló tüzek – füstölőkből
szabadult tömbök
mutatták az utad.
A folyó tükréből
tűnt elő arcod.
Mosolyogtál,
könnyen oldódott képed a vízben.
Megfoghatatlan látvány:
az ébredő est
első árnyai alatt
a fényhajó elég.
Ott a szigetcsúcson!
Remeg a fákon
milliárd levél,
lobog a láng,
sürget az ég,
borong a tér,
egy hang a kezdet
és egy a vég.
Ki látta se hitte el,
megfáradt lelked
gólya vitte el.
 
2018.05.27.
 
 
Nevesincs erő
 
Űr setétjén át
számolatlan esztendeje
fénnyel itat egy nevesincs erő.
 
Idő az ereklye.
Lángnyelvként kavarodtunk
e tüzes sárgolyóra.
Akkor láttalak,
éreztelek,
vesztettelek
szem elől utoljára. 
 
Kerestelek.
Nem találtalak.
 
Ó világok őre!
Íme!
Fellebbentem
az elém omlott
fátyolfalat,
koromvízesést!
Visszatekintek, előre!
 
Szem mögött,
a kozmosz másik felén
kacsint a nevesincs erő.
Csillagokkal kirakott
köpenyt terít.
Megrázza hangtalan.
Fekete korongok omlanak
össze.
Az erő kérdőre von:
Nappá válni
más világban -
jössz-e?
 
2018.07.23.
 
 
Kútlélek
 
Kútlélek. 
Zubogás.
 
Napnyalábot kajtat
a sötét lombú,
késő hajnali
rengeteg.
Nem tudja,
pislákol-e
piros virág,
parázs hamu alatt?
Nem tudja,
meglepte-e
koszos lelked
a hajnali harmat?
 
Temérdek fák,
ősöreg csontok
kapaszkodnak
hamuszín égben.
Pipacs Nap ragyog át,
s átszakad a gát,
leszakad az ég,
bekopog a vég,
beomlik a kút.
Átokvert alagút
a hasztalan
Élet.
 
2018.05.06.
 
 
Tejúton érkező lélmadarak
 
Vérző köldökök,
napasszony tején csüngők.
Tej-ligetek, bő tömlők ragyognak
setét, kopár hold mögött.
 
Látóhatár nélkül,
csendpalástot szövő
tengervilágok.
 
Látók! Hallók!
Földre hullott
fénytojásban utazók!
Orral, szemekkel, fülekkel,
lábbakkal, kezekkel
születők!
 
Napszentületkor,
szemünkre érmét rakva suttogják el
a világmindenség titkait.
 
2018.05.17.
 
 
Tótágast!
 
Csontokat számolok,
hátha van fölös
mit odaadhatok.
Nem-tudásom is
elosztanám.
Tótágasból vissza-
húznám.
Kint fénytől áznék,
dobolás helyett
csörgőt ráznék,
mint kis dedek.
Gügyögnék neked
köröm alatti
piszokból világot,
piciny magból
tündérvirágot.
 
Tűz! Mondd!
Őstudást
írottból ki tanul?!
 
Engedd dobodat!
Rakd el dobodat!
Hallgass hát
szívdobbanást!
Tótágas tudásteret
tanulni könyvből nem lehet;
mint lélekmadár fenn
a repülést is, ezt is
csak benn érezheted!
 
2018.03.17.
 
Mondolatok
 
Távoli tájak viszontlátottként köszöntve magukhoz ragadnak.
Négy ősanya varja sebeinket, három szín köntösük alá rejtezünk.
Leomlott kövek helyén, csontokból rakott palota alján szent forrás fakad.
Felhőkből szőtt míves furulyán játszik két fekete holló vihardalokat.
Zászlók bársonyból: nem lobognak, vérrel szívták meg magukat.
Egy jel, három kör, hét szellem, kilenc ég, tizenkét kőműves.
 
2017.11.19.
 
 
Tejszínű emlék
 
Kormos köldök, kölök-kor halványul,
porrá válik csontok között.
Ezüst erdőben tejszínű lombkoronákról,
puha kövek hullanak.
Fák hallanak.
Ágakról pattogó neszek szólnak
szomjas lélekhez.
Csermelyek vallanak.
Odú-őrzők,
szárnyas alakok keringenek.
Bükkök majd’ elfeledett
istenéhez fohászkodik az emlékezet.
Nappal is pillázók láthatók,
nemes csillagok.
Megfáradtam.
Mostantól minden pillantásom új,
kék-ég zsarátnok homlokomba búj.
 
2018.02.17.
 
 
Reg’ egy látófáról
 
Látófán révedni:
semmibe tévedni
a mindenség alatt.
 
Alatta és mögött,
arrébb rögöt lökött,
csodájára járnak.
 
Katlan, tónál mélyebb,
hegyeknél keményebb,
a Holddal együtt fogy.
 
Hogy van is, meg nincs is,
pattintott kő, kincs is
láthatja ő maga.
 
Aga, tudó, bácsa:
húr nélküli brácsa
pendül tűzterében.
 
2017.11.08.
 
 
Eszmélés
 
Óriás hazugság árnyékánál hűsölünk. 
Lombok alján tört fény remeg. 
Milliónyi apró szemhéj
a pislákoló levelek.
Váratlan kegyelem:
csiklandozó sugár fonalak.
Csápokkal körbekerítenek
szívünkre fonódva,
végső szabadságunk mutatva:
a történelmen kívülit!
 
2017.08.17.
 
 
Váratlan igézés
 
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-háj!
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-máj!
 
Göncöl-küllőn fogódzkodtunk
hol átfordul a tér.
Csillagsarkán talpunk alatt
most is lüktet a vér.
Ősi látomás keresett,
nem mi kerestük őt.
Elnyelte tekintetünk az
ezer emberöltőt.
 
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-háj!
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-máj!
 
Tűzkígyó-zománclény, füstös;
nyakán fény, egy tükrös.
Feljő hát ragyogó Napunk!
S hullanak tej-apasztók,
rontásidézők a gőzbe,
a megszentelt füstbe
felmagasztosult énné ég
a hazugság szénné.
 
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-háj!
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-máj!
Éhszáj, méhszáj,
Őristen, no megállj!
 
2017.07.12.
 
 
Út a szellemházhoz
 
Minden út a szellemházhoz vezet.
Minden lépés: szellemtánc.
Noszogatnak füstkezek: még hét mérföld!
Csizmámon rejtjelek.
Az utolsó kívánság:
– Úgy szándékozom érkezni,
miképpen az a láthatatlan madár csapkod
földre érkezése előtt, vállam felett.
Tar-patak.
Kiokádom a világrohasztókat.
Földi nyelven leírhatatlan tisztulás.
Csontig fejtett tudomás.
Ébren álmodó sző jövőt függöny mögött.
Nosza, bújjunk oda!
Ráébredve:
minden aminek lelke van: él,
minden, ami él: mozog,
minden, ami mozog: úton jár
s minden út a szellemházhoz vezet.
 
2017.05.03.
 
 
Kőarcok
 
Hajdanán ősöket faragó vésők csengtek.
Emlékezők hajoltak fényes kőarcok előtt.
Fohászunkat ma eső mossa,
kőarcuk mohával benőtt.
 
A kurgánok felett szél zúg s búg zivatar.
 
Hamu leszünk mire
a kőarcok álmainkból felélednek.
- szólt az agg. Látod?!
A dombon gebék legelnek.
A halmok gyomokkal betelnek.
Három koporsónyi idő
egymásba rakva.
Annyi sem marad.
Nem maradhat!
 
Ott!
Valaki halad!
Befelé.
A belső oltár elé.
 
Láthatatlan tollas reppen az égnek.  
Hangos ima rebben a szélben.
S a kőarcok újból élnek!
 
2017.06.23.
 
 
Én határai
 
Mikor elmúlik
vágyból a hajlam
szétválasztani:
sötétből a fényt,
ősből az újat,
Napból a Holdat,
jóból a szépet,
zöldből a kéket,
kígyóból mérget,
írből a gyógy-ot;
hasad fel szemed
ott, ahol tűzben
edzik az elmét 
s füstbe tűnnek
az én határai.
 
2017.04.24.
 
 
Csontokból rakott világ
 
Világom csontokból rakatott.
Mert, a világ csontokból rakatott.
 
Égtejem, én vérem.
Szaladj a fák közé!
Égtejem, én vérem.
Suhanj a sás fölé!
Égtejem, én vérem.
Maradj vélem!
 
Felöltött köpönyeg.
Többször őt nem kérem!
Feltöltött kulacsom.
Többször őt nem kérem!
 
Égtejem, én vérem!
Rohanj a rév elé!
Égtejem, én vérem!
Bújtass a Nap mögé!
Égtejem, én vérem!
Maradj vélem!
 
Világod csontokból rakatott.
Mert, a világ csontokból rakatott.
 
2017.02.07.
 
 
E mesét álmodni
 
Súlya van az illanó pillanatoknak.
Öröklétre kacsintó szemekben kócsag-pehely.
Rám várt, szívednél lejjebb a király kehely:
Valakire, hogy élettel töltse meg s ámulunk,
amint összecsomósodott napfonatod
finom kezekkel végleg kibontom.
 
2016.11.15.
 
 
A végtelent megérintő ember új eonjának imaginációja:
 
Gyógyító igét szólni s lelket lehelni szürke testekbe.
Tűzpillangót varázsolni űr-mély, fekete szemekbe.
 
2016.10.12.
 
 
(F)elmenők emlékére (1956 hőseinek)
 
Arcok merednek ránk gyűrött, megsárgult képeken.
Sarkukon törés. Parány golyónyom helye.
 
Hol véreztél? 
Mit éreztél?
Emlékeitek bennünk tovább élnek.
Láng szemükkel ránk tekintenek időtlen vének.
Múltban pattan egy ér s hajlamaink 
a jelen tükrében kapnak új, 
mélyebbre került réteget.
 
Szívetekben külön oltár lett a szabadság.
Titkos hősök adtak értelmet a szónak: ember.
 
Az összetört felmenők csontjait mára senki se látja.
Fejfák nem állnak a romokon! 
Harci szekerek vonultak azokon 
s tapostak létellenes gondolatok. 
 
Tárcsák forogtak. 
Tömény füst, keserű olaj égett,
és egy embertelen, fagyos sejtés 
a tépett húsok közé lépett. 
 
2016.10.24.
 
 
Üző
 
A másik álomban a levelek felfelé hullanak,
és lefele tág az ég.
Összegyűrődő zsákokat hallani, avarropogást.
Hold-szálltakor, reggeltől reggelig ránk nehezedik
rajzunk a tavalyi hóban.
Pedig érintetlen álltam ott.
Romlatlanul és égő jelenléttel,
kedves csillagképem alatt.
Sarat izzadok.
Végig folyik testemen.
Kincs, ami ezt a mocskot leszedné 
nincs. 
 
Friss hó hull. Tán megmarad.
 
Nem látott senki olyan évszakot,
hogy folyni hagyjunk egy szívig csurgó
fekete lét!
 
2016.10.04.
 
……..
 
Göncölhajtók
 
Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
 
Csillaghéjas tej-paláston utazók,
kóbor gyermeklelkek loholnak az ölbe.
Titkos erők szorulnak űristen-ökölbe.
 
Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
 
Foggal s örömmel,
ősanyánk összetartja a kerekeket
e fecsegő, recsegő gyerekeket.
 
Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
 
Egy éj-tollas őspár várja,
hogy élettel töltődjenek terek,
s életvízzel pirosodjanak erek.
 
Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
 
Forrás fakad. Napterek hajlékában,
tengernyi, őszhajú lelkek hálnak.
 
Most is hallani, agg ajkáról lefolyni
a tág, kerek mindenség szavát.
Küllők ropognak világokon át.
 
Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
 
2016.08.31.
 
 
Jelképpé válva (Németh László Fritz-nek ajánlva!)
 
Három szem mered a látóhatárra. 
Nap szentül. 
 
Szokatlan zamatú az elmúlás.
Az éj egy alvó lény.
Test-szitáján csüngnek, morzéznak a csillagok.
Földi termeted drága porrá válik, 
lélekfény-hagyaték költözik szívünkbe.
 
Jelképtárrá válsz. 
Itt az idő lefordítani e rejtjeleket azoknak, 
kik nem élik a halhatatlanságot,
mely a földi halállal, 
orrnyereg lukán, vagy fejtetőn kibújva együtt jár!
 
A Napunk ahányszor lebukott, 
mi is jellé váltunk. 
Emlékezz!
 
Örvénylő, szikrázó porok közt zuhantunk
s örömön túl repültünk.
Bolygót választottunk,
kilencet álmodtunk
s újra felkelt a Nap.
 
E rituálé: éji nász a Mindenséggel. 
Téged hív ez a kozmikus toborzó, 
égi sorozás, 
egy régi királyfi seregében!
 
Éj és Nap veled!
 
2016.07.22.
 
 
Éji kérdés
 
Kérdem az éj árnyait:
van-e valami a romláson túl?
Egy élő fából kisarjadt kapaszkodó?!
 
Fakérgek illatától terhesen lélegzem
s elvakít a hold-szagú, 
kékkel bevont sarló.
 
2016.08.08.
 
 
Kifordult Világ Igricei
 
Csalfa dalokkal lármáznak igricek,
kopott ujjú nyenyerések.
Agyag-sípokon szuszognak, hamis körtemuzsikán
a bágyadt, viaszos szájszélek.
Őrjöngő huhogással kaparásznak,
utat vakarnak sár alá piszkos kezükkel.
Ásítoznak, sírokat ásva föld alá tekintenek.
Sóvárgók. Sosem volt kincsek helyett
ősi csontokat szagolnak, 
időtlen verejtékeket.
 
2016.03.09.
 
 
Ezüst - arany avatás
 
Végre felavattam az ezüst-arany szobát. 
A hálóm ezüst lett, a nappalim arany. 
A tér azóta más illatú. A tárgyak halványodtak. Eltűntek.
Szétszórt fehér csontokon aludtam.
Fáj a varázstalan lények hazugságával élni, így titkon a jelennel takarózom.
Mai feladatom, hogy a sziklarajzokról rámomló jeleket elhanyagoljam.
Számlákat írni megnyugtatóbb, mint a Láthatatlan el nem múló, hívását kibogozni.
 
2016.05.05.
 
 
Éhes szellemek elűzésének regéje
 
Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből.
E torhoz méltó lábszárcsont sípon zengtek
győzelmi dalt.
Vérem folyik elmúlt életek gránit oszlopáról,
melyet gyarlóságom dicséretére emeltek.
Torzóztak. Vigadtak, míg megkötözve
szomjamat csillapítottam volna:
előttem kiitták a vágy-kupát csurig.
Húsba ért lélek szörnyű kálváriája ez.
Rebegve mond titkos szavakat a szabadságért,
de a párkák már új, őrült tervüket szövik.
A vágy-tenger meg nem élt ölelésért zokog.
 
Az éhes szellemek ellökik csónakom;
s nézik, amint sodródom a tüzes tengeren.
A húsom elég, arcomat elfedi a füst, a láng.
Míg a csontok ura szól belőlem: Elég!
Mi nem világol, csak tapad s elragad: halál reá!
 
Éhes szellemek!
Belőlem laktatok jól: ettetek inakat, beleket.
Hagyjátok el testemet, hagyjátok nyugodni lelkemet!
Földi létünk kis halál! – együtt zengik,
a holdfényben szálldosó izzó emberlevelek.
 
A csontok ura koponyából iszik, tudata tiszta tér.
Idomítja az éhes dögöket, nem haraggal:
rovásjeles halszálka ostorral!
 
2015.11.30.
 
 
Üzenet a szellemvilágból
 
Ha a jelenben lennél,
láthatnád azt aki vagy:
öröklétbe hajló csillagnak szülötte.
Ős.
Hajolnál és hallanál,
hajolnál és hajlanál
a sötét terek élővé tételére!
 
2015.09.
 
 
Világfáról letekintő,
 
minden-tudástól túlcsordult öreg szellem fürkészi a nézhetetlent.
Áttetsző, tiszta rés. Az agg ledob egy hírvivőt: egy árnypostás károgót. 
Szárnya alatt rótt csontok.
 
Szent borzongók mormolják éber álmunkban: kifordult a valóság!
Hová lett a tűz? 
 
Lomhán ébrednek most tűzcsiholók! Tüzük fénye felfed:
embertelent, arctalant és minden lényt, kiken az élők vére szárad.
 
Ne féljetek!
Már repedeznek a tudatzabálók börtön-falai.
Királysólymok vigyázzák megfáradt lábak nyomát.
 
A meleg vérrel festett tojások belseje így is sárga!
Az őstojók sarkát rágja a világosság, miközben üvölt a sosem volt idő az elmúlástól.
 
A hazug történelem, mint már számtalanszor a csontok közt elhamvad.
És szikrányi lélektűzből fog új emberfény születni.
 
2015.09.01.
 
 
Hívás
 
Éjszak.
Érzem felém fúj.
Rég-jeges vágy,
belém búj.
 
Sarkcsillag.
Álomban vándorolok.
Innen amoda.
 
Mezítelen húsom
hó-kristállyal fedném
s éber szellememet
nem űzné el semmi kény.
Barlangokban várnám a nyarat.
Napkeltétől innám a havat
s aztán bolyongnék, csak mennék,
napnyugtáig parazsat ennék.
Édes hője volna takaróm.
 
Ó vándor, emeld fel fejed!
Ott megleled gyökér alján
kőbe vésett jeled.
 
Álomban létrán mászom.
Innen amoda.
 
Testem új bálvány,
mint monolit áll mozdulatlanul.
Árny-madarak recitálva,
körben énekelnek.
Szemeim helyére új szemeket vájnak.
 
2014.08.28.
 
 
Egy pillanatnyi virág textúrája
 
Rémisztő ez a könnyed bomlás,
látva egy hulló szirom szövedékét.
Feléje fordítom tenyerem a rács mögül,
mire lágyan kicsúszik fáradt ujjaim közül.
Vágytam a tekintetre, a nedvre,
mely éretté varázsol.
Ellobbanó szatén, fáradhatatlan csipkeverés.
Játszik velem!
Durva finomságát sem rejti el, mégis kevés.
Kibomlik a kész anyag: látom részleteit a textúrának.
Vér tapad hozzá, mint egy vörösen nyíló virághoz.
 
2014.09.29. 
 
 
Nem az lettem
 
Nem mélyült az arc s nem lett forró az ágy.
Elfeledem e merülést.
Hajad levágom.
 
Nem hajbókolnak már reggeli árnyak.
Már nem kötsz gúzsba,
elsuhansz tükröm előtt.
 
Kiütöm magam a lázálomból!
 
Az űr hideg távolságát ízlelem,
az ég-ígérő fa érdes kérgét.
Feljebb kúszom, kapaszkodom az égbe.
Előre tekintek az út mélyén tükröződő térbe.
Meredek terád. Magamra.
 
Ám mégis…
 
Ravaszul rászedtek, hízelgő ezüstillatok.
S mire feleszméltem,
Körbe zsongtak a fáradt csillagok.
 
2014.10.10.
 
 
Ereszkedem
 
Szétmállott csillagfény tekint vissza rám a kút mélyéről.
Szófüzért dob le kötélként a Szellemhajó, hogy azon kapaszkodva,
rángatva a lázas mondat csomókat, közelebb jussak a mélyhez.
Ereszkedem. Egyre lejjebb, beljebb, az anyaföld titkos, nyirkos üregébe.
Eltelt időt nem számlálva, csak az araszokat szemlélve, a lélek lépteit,
mígnem csend borul rám s felettem a füstös, korong alakú ég.
 
2014.08.10.
 
 
Csendkirály
 
Láng-tengeren utazó tutajos partot ér,
hol csendkirály honol.
Ragyogó kövekkel kirakott némaság-palástban ül,
királykék templomában.
 
Látja bennem őt, aki néz.
Nincs számonkérés.
Ismeri csillagutazó eredetem.
 
S múlnak
az értetlen tekintetek,
a tartalom nélküli beszédek,
a lyukas szavak,
a semmiből kibomló pokoli zajok,
a mellkasomon ülő, mérgező, maró savak.
Nincs több fájdalom.
 
Könnycseppeket szív a szikes táj.
Fa leszek, gyökereim mélybe nyúlnak!
Érzem, lombok takarják el az igazságot.
Kellemes langymeleg az éj,
pislákolók csüngnek a kifeszített búrán.
Duruzsolnak.
Nyelvüket valaha ismertem s érzem újra tudni fogom.
 
És te ott ülő! Eljössz értem akkor?! 
 
Ne siess!
Ne siess csendkirály!
 
2011.
 


 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2020. 10. 11. - 06:05 | © szerzőség: Kobza Vajk