A minap tettem le Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomában című kötetét, s most visszalapoztam benne egy idézetért: "Nosztalgia egyenlő halál - ezt mindenki tudta." A könyv története egyébként a 80-as punkkorszaktól a 90-es zeneiparon át napjainkig ível - jelen beszámoló szerint is releváns lehet.
Ki tudja hanyadszorra ugyanis Budapestre érkezett a New Model Army, hogy a frissen-ropogós Unbroken-t bemutassa a magyar közönségnek. A bevezető felütésére visszakanyarodva kicsit, vallom Egan írónő nézetét magam is a nosztalgia pusztító hatását illetően, de néha engedményeket teszek magamnak.
Ilyen a bradfordi fogathoz való viszonyom. A Hajóra menet jöttem rá például arra, hogy az Army volt az első nagykoncertes élményem a Pecsa nagytermében 1991 novemberében egy vasárnap, kockáztatva a soproni kollégiumból való kirúgást. Ugyanitt négy évvel később egy befejezetlen koncert folytatásán a Halászbástyánál és már ömlik megannyi emlék és nem tudok, nem is akarok leszállni arról a bizonyos nosztalgiagőzösről - maga alá gyűr megannyi emlék. Sziget, Bendegúz, a régi haverok - kijelenthetem, hogy Sullivan sziluettje ott ragyog életem mérföldkövei mögött, egy-egy dallam kíséri ezeket az eseményeket.
A meghatározó zenekarok közül többek már a múlté a New Model Army azonban még itt van, és közel sem árnyékként, önmaga paródiájaként, hanem hitelesen és erőtől dúzzadóan, mint ahogy ezen a kora tavaszi estén is visszatérve sokadjára az A38 színpadára.
Legutóbb a 40. évfordulót ünnepelték itt tavaly, akkor kicsit keserű szájízzel számomra - a covid tönkreverte a Tempodromos berlini kiutazásomat, így a szimfonikus kíséretről lemaradtam, a budapesti számomra egy tömegnyomoros vigaszdíj maradt csupán.
Azért ne legyen savanyú a szőlő, mégiscsak öröm az, hogy az egészen sűrűn hazánkba látogató banda rendre teltházas koncertet produkál: ez a megérdemelt, és így volt ez most hetedikén is - az ötödik sorig tudtam csak magam előverekedni.
Az előzetes tapogatózások alapján tudni véltem, hogy erősen az új albumra helyezi a hangsúlyt a repertoárban a banda, a bécsi, müncheni koncert legalábbis ezt mutatta a beszámolók alapján. Az utolsó három album tisztes iparosmunka, olyan átütő erővel azonban nem bír, mint az 'Army fénykorában kiadott No rest..., Love of Hopeless Causes, Impurity korongok, de a puskaport tavaly bőven kimerítették a srácok - hát lássuk milyen lesz így a koncert...
Az Unbroken egyik pillérének számító Coming and going számával kezdődőtt az új beavatás, majd a folytatás a Strange Broterhood-ról a Long Goodbye, majd újra a friss szerzeményekből sorakozott kettő: First Summer After, Language. A 2016-os Winter album címadó dala jól elhelyezett lendületet jelentett ezután. "Ha belelátnának a gondolatainkba, bezárnának minket, és eldobnák a kulcsot." Az If I Am Still Me talán a legjobb dal az új lemezen, továbbra is sikerszámok nélkül jól működött a kémia, annak ellenére, hogy egészen a 225 és a Green and Grey-ig még négy szerzemény, a Stormclouds, Do You Really Want to Go There?, No Greater Love, és a Deserters adta a jelen ívét a koncertnek. Kétség nem fér hozzá, hogy nemcsak a fanatikus rajongótábornak, de valahol Justinnak is favoritja lehet a Wonderful Way To Go, nem egy ízben fontos pontján szólal meg ez a fantasztikus szerzemény a koncertnek - ezúttal a levonulás előtti dalként.
Ráadásként természetesen meg kellett adni a népnek, amit az kíván. A No Rest for the Wicked az 1984 helyett került be a repertoárba és a remek Fate után a Get Me Out (talán minden idők legnagyobb New Model Army slágere) zárta a sort.
Nem hajtott olcsó népszerűségre Sullivan (a tavalyi turnén látottakhoz képest sokkal energikusabbnak és erősebbnek látszott), merte felépíteni az elmúlt tíz esztendőből a repertoárt. A New Model Army jött, játszott és győzött - sokadíziglen sikerült újra megcsáklyáznia és bevennie a Dunán ringatózó zenehajót valamint a közönségének szívét.
fotók: Valovics Tímea
