Hú, de sokáig várakoztatták az embereket az újabb koncertre a Doktorok, nagyjából tizenhét évig, na de ugye a mai egészségügyi rendszerben ez már így járja, teljesen normális, ha olykor éveket kell várni egy-egy orvosi kezelésre.
Na de nem panaszkodhatunk, elvégre ha az utóbbi években egy fogadóirodában szerepelt volna kérdésként, hogy összeáll-e még valaha a Dr. Beat, elég magas szorzóval fizettek volna az igen válaszért. Ennek megfelelően szép kis tömeg torlódott össze beutalóval a kezében 2008. április 12-én, ünnepély volt készülőben. Igaz, a jelenlevők többsége nem is volt anno Dr. Beat koncerten, de az első lemez hanganyaga megvan az otthonukban, plusz a zenekar legendája olyan nagy a kis magyar valóságban, ami a lemezanyaggal együtt már elegendő volt ahhoz, hogy meginduljanak az összeállás hírére.
A lassan telítődő koncertterembe belépve new wave-es szemnek örvendeztető volt a szintetizátor-halom, köztük például egy Emulator II+ látványa a színpadon, azt sugallta, hamarosan tényleg visszatérnek a régi szinti-varázslók, itt a „boszorkányszombat”. Éjfél körül a közönség üdvözlésének kíséretében meg is jelentek a zenekar tagjai, és belekezdtek.
A két szintis fellépése messzemenőkig hűen képviselte a „minden szintetizátorosok színpadi attitűdjét”, a rezzenéstelen arccal való előadásmódot.
Garam Péter egy veterán fénymásológép-kezelő nyugalmával rágózgatott szintijei mögött, és ezen az állapotán még az sem változtatott semmit, amikor a koncert vége felé levette a napszemüvegét.
Selmeci Kristófról, nos, az ő arcáról még ennél is nehezebb volt bármit is leolvasni, ha ez egyáltalán lehetséges. Ha rá lett volna kötve egy elektromos kardiográf, az sem mutatott volna ki semmiféle rezdülést. Néha fújt egyet-egyet, mintha azt mondta volna magában hogy: „na, ezt a szólamot megint elrontottam”, de nem valószínű, hogy így lett volna, inkább melege lehetett. Ezek tükrében személyét még érdekesebbé teszi, hogy éppen ő volt az, aki kezdeményezte a zenekar újjászületését.
Szóval lámpaláznak semmi látszata nem volt, olyan rutin nézett ki, mint akik utolsó fellépésüket nem tizenhét éve adták volna, hanem tizenhét perce. Mielőtt bárki félreértené, nincs ezzel semmi probléma, és nem kell máshogy lennie, csak leírás.
A zenészek közül a vendég kísérőzenész, a Sexepil-es gitáros volt az egyetlen, akin vizuálisan is észrevehetőek voltak a zenélés élményének jelei. Amúgy kiderült róla az is, hogy érdemben neki köszönhető leginkább az, hogy valóban reaktiválta magát a Dr. Beat. (Kösz!)
Az énekes-performer, Szilágyi Gábor, azaz „Szikó” lépett utoljára a színpadra, már a legutóbbi imázsához viszonyított külsőségbeli átalakulása is megérne egy esettanulmányt. Rövid copfos haj, hosszú fonott szakáll, vastag karikafülbevalók, így tért vissza. Ő csinálta is a show-t, dancelt, pörgött, „valami bizarr módon” meglovagolta a mikrofonállványt, megénekeltette a közönséget.
A szemet gyönyörködtető szintetizátorhalom-látvány ellenére azonban, amikor elkezdődött maga a zene, az okozta az est következő döbbenetét a jelenlevőkben a merlin-i italárlap megtekintése után.
Szikó metamorfózisával egyenes arányban változott meg az együttes zenei stílusa az idők során. A régi dalok (Információ, Iskola, Rock ’n’ roll, Dr. Beat, és a ráadásban a Valami bizarr dolog) teljesen új öltözékben kerültek bemutatásra, olyanban, ami a hallgatók többségének nem nyerte el a tetszését, akik így a kielégítetlenség érzésével voltak kénytelenek folytatni a koncert utáni after-party-t.
Az okok közül legelsőként, de nem elsőrendűként, azt lehet megemlíteni, hogy a rajongók az első album stílusának valamiféle folytatását várták volna, egy hosszú szünet utáni újabb, de hasonló kiadást.
Ahogy világosan kiderült, a Dr. Beat-nek azonban esze ágában sem volt, hogy ennek eleget tegyen, semmiképp nem akart lefeküdni az ősi rajongói igényeknek. A zenekar tagjai különben bizonyosan nosztalgiázásnak vélnék a régi fajta vagy akár csak arra hasonlító stílus alkalmazását, amit még csak véletlenül se szeretnének.
De ha ezzel újat mondhatunk nekik, elárulhatjuk, hogy ellentétben velük, számunkra a régebbi keletű stílusok egyáltalán nem számítanak nosztalgiázásnak, ugyanis mi nem szakadtunk el az affajta zenéktől semennyi ideig, nekünk ezek a stílusok (ebből csak egy Dr. Beat) részei a mindennapjainknak, nem visszatekintés.
Az ősi stílus után vágyók indítékaihoz súlyosbító érvként csatlakozik az is, hogy 1991-ben a Dr. Beat nagyon hirtelen szűnt meg, olyan időszakban, amikor nagyon elemükben voltak, szinte tapinthatóan úgy bennük maradt egy-két nagyon jófajta, még talán az elsőnél is jobb szinti-beat album, mint az Aranycsapatban a VB-aranyérem.
Garam Peti állítása szerint ráadásul ’91-ben már meg is volt az akkori második albumnak tervezett anyag, amit ő személy szerint is sokkal érettebbnek és korszerűbbnek tartott az elsőnél, és ami ugye nem került semmilyen formában kiadásra. (Az olyan személyek, akik jó rábeszélő készséggel rendelkeznek, és emellett közeli kapcsolatban állnak a zenekarral, ezennel kéretik megtenni amit lehetséges az ügy érdekében…).
Tehát a Dr. Beat jelenleg nem az imént leírt módon gondolkozik. Nem akarják ismételni önmagukat, új vizekre vágynak. De ha belegondolunk, az együttes rövid aktív pályája során ez mindig is így volt, annak idején az aktuális és korszerű new wave-t keverték a saját elképzelésükkel, és lett belőle az ami.
Az 1990-es év körüli PeCsa-beli dM-klub híres, a dM-hez erősen lojális közönsége minden dM-hez nagyon hasonlító zenét játszó magyar együttest kíméletlenül elkergetett a színpadról, kivéve a Dr. Beat-et... (Ironikus, hogy az eltűnést megtették ők maguk). És ez talán annak volt köszönhető, hogy a Dr. Beat tulajdonképpen sohasem, még annak idején sem játszott túlságosan dM-koppintó zenét, nem a dM stílusát lemásolva aratta le itthon a babérokat, hanem a kornak megfelelő szinti-pop zenét játszott ugyan, de velősen hozzátette a sajátját is, amitől sajátos, egyedi hangzásuk lett, ami már nem is szinti-pop volt, hanem inkább szinti-beat.
És ’97-ben egy szám erejéig drum and bass-t műveltek.
Pillanatnyilag valamiféle electro-beat-et játszanak, meg electro-funk-ot.
Az elsőrendű indok a koncerthallgatók kesernyés szájízére nem ez lehet, nem a stílusváltás maga.
Az értelmesebb hallgató azért tisztában van vele, hogy a művésznek szüksége van a megújhodásra, az lendíti tovább. Sőt, éppenhogy értékelendő az újításra való törekvés, részben ez teszi a zenészt valódi művésszé.
A probléma most következő ecsetelésénél elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy az a szinti-pop, vagy legyen konkrétan a szinti-beat felé hajló szubjektív, nem pedig minden zenét átfogó objektív vélemény. Szóval, a primer indok az, hogy ez a bizonyos új öltözet, amiben előadta a Dr. Beat a régi dalait, elég lenge. De nem abban a jóféle minimál értelemben.
A szinti-pop vagy szinti-beat fantáziadússágához, kreativitásához szokott fülnek az új hangzás meglehetősen gyérnek számított. Érezhető, hogy görcsösen próbálták radikális módon átváltoztatni a régi dalokat, úgy tűnik maguk sem tudták, hogyan vágjanak neki. És végül egy otromba, gordiuszi módszer sült ki a dologból.
A Doktorok eldobták minden régi orvosi eszközeiket, és egy fájdalmasan egyszerű receptet írtak fel, ami kb. így nézett ki: vedd a régi dalt, módszeresen pusztítsd el fő jellegzetességeit.
A dallamokat nem átváltoztatták, hanem teljesen eltüntették, mintha egy szoborról törték volna le a végtagokat, és a fejet. A dallamokat néhol rendesen a közönségnek „kellett” önmaga szórakoztatására is hozzáénekelnie a számhoz. (Nekünk is jár a konvertbevételből! :-)
Maradt a lecsupaszított törzs a szoborból, valamirevaló öltözet nélkül. A régi számok új eredménye mindössze egy egyszerű kopogásszerű alapütem lett, amihez hozzátettek még valami összevisszaságnak tetsző techno-szerű zizegést, valami gitárjátékot, plusz a vokált.
Ezek így nagyon sekélyesen szóltak, a dalok iszapba süllyedtek, és ott is ragadtak.
További fájó pont, hogy a Dr. Beat korai szakaszára oly jellemző védjegyet, a vérfrissítő, elsöprő lendületet is eltüntették az új játékkal.
Korábban még egy állóvízben is vihart volt képes kavarni a zenéjük, most nem volt ilyen jelleme.
A közönség egyébként tényleg jól érezte magát, csak a fesztelen tombolás helyett egy mérsékeltebb tombolás történt.
A dologhoz hozzátartozik, és megjegyzendő, hogy a keverés nagyon rosszul szólt, röviden összefoglalva, egyik sáv szarabbul szólt, mint a másik, nem lehetett tisztán kihallani semmit. A vokál sávja még gyengébb volt, Szikó első albumon hallható jó kis fél-baritonja nem jött ki.
Tehát stúdió-minőségben mást hallanánk, és ez nem teljesen mindegy.
Érdekes módon az új dalok egyike-másika hordozott némi figyelemreméltót magában. De ezeken is lenne még dolgoznivaló.
A dalok tartalmával, üzenetével semmi probléma nincsen.
Carpe diem-re, az itt és mostra, az élet élvezetére biztat… Az átlagostól való eltérést, a kirívót, a különlegeset respektálja. Társadalmi problémákat is érint, de úgy, hogy egyben óva int az azokba való túlságos belebonyolódástól. A zenét, az egyéni megvalósulást tartja a legjobb gyógyírnek. Mindent könnyedén… Mint amilyen a Dr. Beat.
Az új dalok szövegét koncerten és egyszer hallva nem lehetett érdemben értelmezni, nem mellékesen néhány közülük angol nyelven ment.
A Dr. Beat tehát újítani akar, méghozzá úgy, hogy minden alkalommal a legújabb, aktuális trendek hullámait szeretné meglovagolni, és ötvözni saját elképzeléseivel. A saját: a beat, az ütemek egyedi értelmezése. Ezt tették a nyolcvanas évek végén is.
Egyelőre úgy sejlik, hogy az ősi szinti-pop-pal való találkozás és annak terméke is leginkább ennek a felfogásnak köszönhető, és nem a szubkultúra iránti elkötelezettségnek, csak ez eddig nem derülhetett ki, mivel nem jelent meg azóta lemezük.
Akár mottójuk is lehetne egyik dalrészletük: „Napról-napra, változik a zene, lüktet az üteme”.
Az újító szándéknak azonban semmiképpen nem lenne szabad gátat kívánni szabni, az egyén vagy egy csoport kibontakozása csak így lehetséges.
Egyébként sem ez önmagában volt a koncertet végighallgatók nemtetszésének oka, hanem a zenei megoldások.
A csalódottság érzete még kontúrosabb úgy, hogy mérget vennénk rá, hogy ezek a zenészek nagyon tehetségesek. Ezt bizonyították az első albumukkal, amivel a temérdek szinti-pop együttes környezetében sikerült egy egyedi hangzást létrehozniuk. És ez minden bizonnyal még most is így van, a tehetség az nem olyan valami, ami csak úgy elmúlna.
Inkább ezt az újat lehetne jobb formába önteni. Hogy hogyan: azt a zenekarnak kell tudnia. Egy zenekar éppen azért az ami, hogy a zenehallgatók zászlóvivőjeként ők tudják megalkotni azt, ami új is és jó is egyszerre.
Éppenséggel veszve nincs is semmi, hiszen végül is a koncerten hallott dalok, ahogy említve volt, csupaszon szóltak, nem voltak kiforrott számok, amikkel már nem lehet semmit tenni.
Az alapokra mindig lehet ráépíteni, a szobrot ki lehet egészíteni, fel lehet öltöztetni.
Az is lehet még, hogy a tagok most még nem játszanak együtt annyi ideje, amennyi ahhoz kell, hogy jobb ízű gyümölcs teremjen.
Az első album előtt már évek óta együtt rezdültek és zenéltek. Most még friss a találkozás, hosszú volt a szünet, és utat keresnek, új szárnyaikat próbálgatják.
A Dr. Beat ezeken kívül még azt vehetné fontolóra, hogy önmagával az új trend hajszolásával foglakozik csak, vagy emellett figyelembe vesz egy másik fogalmat is, amit állandó értéknek neveznek.
A koncert közben többször mondta Szikó, hogy nagyon örül nekünk, hogy ott vagyunk.
Mi is cefetül örültünk, tényleg!
Sajnos a koncert elteltével kiderült, hogy a többségben ez az öröm egyelőre csak a visszatérés alkalma miatti öröm maradt.
A Dr. Beat most érezhetően új közönséget céloz meg, és ha a jövendő új album valóban célt is talál, meglehet, hogy a jövőben a feketeruhásoknak meg kell osztani a koncerttermet néhány színes 21. századi fazonnal.
A sötét szubkultúra tagjai számára innen még bármilyen irányba alakulhatnak a dolgok, megtörténhet az is, hogy a végleges új anyag közel kerül hozzánk, mint ahogy az is, hogy nem, és emiatt mérséklődik az érdeklődésünk.
Hogy mi lesz, az most tipikusan szó szerint „a jövő zenéje”. Egyelőre az a lényeg, hogy újra itt a Dr. Beat!
Szelevényi Gellért fotói
