Erdős Zsófia írásai

Ellobbant mécsesek között

I.
Ahogy a fájdalom végigkúszik a testeden…
Elindul gyomortájékról, fel a nyelőcsöveden, útközben kis kitérőt tesz a szíved felé… és megvan rá az alkalma, hogy kiszaggassa, de ő ott hagyja mindvégig, elérve így a lehető legnagyobb fájdalmat.
Majd szájadban fuldoklik, hörög, míg az utolsó óhaj is el nem hagyja száraz, széttöredezett ajkaidat…

És kibukik. Ott fekszik előtted. A saját, jól bejáratott és borzongásig ismert fájdalmad. S te testeden kívülről szemléled halálod nemrég kihunyt bizonyítékát.

II.
Jéghideg, éles szél metsző kiáltásokkal. Lelkek csoportja, kik most búcsúztatják társukat, aki azonban már valahol máshol jár. Távoli fellegek közt, a lassan elsötétedő égbolton bolyong.

III.
És végül hazatalál. Lentről szemléli a csillagokat, s várja, hogy a Hold visszakacsintson. S csak ezután találja meg újra saját helyét, immáron egy új világban.
A száradó virágok és ellobbant mécsesek, a kőbe vésett sorok otthonában.

A fűszálak között átkúszik a csend.

A férfi lassan belemerül. Érzékeli a telt, fényes tárgyat az égen, néhány világító csillagot, ám gondolatai más ösvényeken járnak.

Egy apa. Haldoklik. S egy elcsépelt, hófehér, szűzi kórházi ágy.
Ott fekszik. Szeme lecsukva, ritkán, nagyon lassan lélegzik.
És hirtelen elhal. Nincs több lélegzet, nincs élet.
A párnán fekvő halott fejéről tekintete az ablak keretére téved. Kinn sötét éjszaka, néhány világító ponttal és egy lassan fogyó, fényes tárggyal a sötétségben.

Ám ekkor villanásszerűen meghallja a hangot. Emlékeit megzavarják. Hirtelen megérzi a fagyos hideget teste körül, egy vékony plédet, melyet valamelyik védőangyala rálopott, s a lélegző csend hiányát maga körül.

Egy részeg szó, mely immár a fűszálak közt átszűrődő, vijjogó kiáltássá válik.

Képzeletben- az égen- rátalál homályos ködben borongó társára. Fájdalmat áraszt, mely azonban mégsem mélyebb az övénél. Banális történetek keringenek körülötte rossz asszonyokról, temetőkben ellobbant gyertyalángokról. S a hangok csak egyvalamit sugallnak: Dobd el. Ne élj tovább.
Halj bele az alkohol mámorába, a savanyú borok másnapos bűzébe, s a nikotin mindent elöntő, örvénylő áradatába. Vagy csak hagyd, hogy bőröd alá bekússzon a penész, s húsodon keresztül lassan lelkedet eleméssze a rothadás.

Szíved meghalt, agyad elpuhult, lelked szertefolyt.

És a részegek a sírodon táncolnak. Öntudatlan, buta ámulatban ropják táncukat a halottak között. Míg végül kába álomban találják meg békességüket, álmukban néhány utolsót kortyolva a Hold üvegben megjelenő fényes nedvéből.

S a vér lassan végigfolyik a széttöredezett kereszteken…

2002. november 28.

Ahogy kiérsz az erdőből, hirtelen megtorpansz- valaki áll előtted. Az északi fényben, valahol Finnországban, egy hegycsúcson- egyszer csak megpillantod. Áll a szakadék előtt, és a mélybe bámul. A célja? Első látásra bármi lehet.
Talán csak a hegycsúcsokat, a hideg leheletet, a Nap fényét élvezi, és itt, így találta meg a boldogságot.
De hirtelen teste megrázkódik, hatalmas lendületet vesz- és ugrik.
Le, a ködbe. Egy hosszú, mély árokba, mely testét örökre elrejti.
S hogy ki ő? Neked fogalmad sincs. Nem ismered a választ. Csak egy emberi testet láttál lezuhanni a szakadék széléről. Bőrszíne: fehér. Magassága: 180 és 190 cm között. Testalkata: átlagos. Neme: férfi. Kora: valahol a középkor közepén, 35 és 40 között.
Ezen kívül? Semmi. Csak egy élet. Volt.
Egy ember, ki életének 12 évét alvással, a többit munkával, emberi kapcsolatok építésével, boldogságban és fájdalomban töltötte.
Az élete talán tragédiába, vagy az örök boldogságba torkollt? Neki jobb-e, aki már biztosan nem éli át az öregkor gyötrelmeit, de nem látja felnövekvő gyermekeit sem? Avagy minekünk, (túl) élőknek, akik nem vonva ki magukat az élet terhe alól, továbbra is várjuk, mit hoz a jövő?

Az ő teste jéghideg kriptában pihen, te pedig a meleg kandalló felé igyekszel, hallgatni a fa ropogását és érezni az emberi test melegét.
De talán ő is meglelte saját boldogságát a mélyben, ott, az ezer tó országában.

2002. október 15.

Hatalmas, virágokkal teli, zöldben úszó mező. Egy lány ül a közepén. Látja maga előtt, ahogy órákkal később a virágok magukból kifordulva, eltiporva fekszenek a halódó fűszálak között. Tudja, hogy mikor az alkony eljön, a Sötétség Fejedelme alászáll az égből, s megszerzi új birodalmát.

Bámulja még a tiszta eget, érzi a bőre alá hatoló sugarak melegét, nézi a pipacsok vörösen lángoló szirmait és testébe kéri a tavasz igazi illatát, minden rothadásával és frissességével együtt. Aztán felkel, s lassan elballag a mező másik végére, hogy néhány óra múlva újra eljöhessen.

Mikor a fák elveszítik árnyékukat, csönd és sötétség borul a tájra.

A lány visszatért. Hosszú fekete selyembe burkolta testét, haját a szolidan hulló eső verdesi. A mezőt látja maga előtt ismét, de… Mintha álma valósulna meg. A tér szélét fáklyákkal rakták angyalkezek teli, a Hold csendes elégedettséggel világít, a csillagok tisztán ékesítik uruk, az Éj fejedelmének birodalmát.

Távolról gondos, feketébe öltözöttek épp a mező szélén fekvő hollót keltik életre: a tűz ragyogása különös fénnyel ajándékozza meg a helyet. A többiek is megérkeznek, a földre heveredve birtokba veszik a tájat, s várják csodájukat.

Mely nem is várat magára többé: a mező végén lévő színpadon végre megszólal, mire oly régen vártak már: a zene betölti a teret. A hangszereiken játszókat egyelőre csak érezni, hisz mintha a felhők is a hangokra ereszkedtek volna le az égből, rátelepedtek a színpadra, s láttatni nem engedtek semmit.

De a hangulat így is többet adott minden óhajnál. A feketék csak a sejtelmesen zuhogó esőben álltak, mindegyikük elmerült a zene és önmaga által teremtett világban. Egymást nem látták, csak elmosódó körvonalakat éreztek.

Lassan az ég újra kitisztult, felszálltak a felhők és végre valóságossá váltak a zenészek is: a csupa férfi közt hirtelen feltűnt a lány szinte szálló alakja a színpad közepén. Ő úgy érezte, megtalálta létének értelmét, mit oly régen vágyott már. Érezte a közönség feléjük sugárzó szeretetét, az összeolvadás erejét, a halál és élet közti lebegés nagyszerűségének vízióját és a beteljesülést.

A színpad előtt keletkezett esőfüggönyön keresztül figyelte zenéjük hatását. Gondtalan örömöt és boldog megelégedettséget látott az arcokon.

Hosszú ideig állt társaival a színpadon, úgy érezte, szívét és lelkét is kifacsarta már, ennél többet nem adhat nekik. Lassan elmosolyodott. Végignézett a tömegen, s hitte, hogy az órákig tartó pillanatot mindenki megértette.

Tudta, hogy bár a koncert hamarosan véget ér, a lassan kihunyó parazsak még napokig izzani fognak a tekintetekben. Elköszönt, társaival lezárta a koncertet, majd a színpad mögé ment és a mélybe ugrott.

Hiányát csak a fákról csendesen hulló virágok jelezték.

A pillanat mindenkit megállított. A koncertnek vége, az éjféli lány örökre eltávozott. S csak a csendesen alászálló Éj Fejedelme értette meg, hogy a lánynak megvalósult álmai után többé már nincs miért élnie. Számára már nem nyújthat többet az élet. Azt kívánta, bárcsak neki is lett volna választása akkor egyszer, rég…

A sötét éj ura felkelt sziklájáról: a szél feltámadt, s a holló lángba borította a Földet…

2003. április 11-12.

Hangoktól hajtva eredünk bűbájos barátaink nyomába...

Fekete árnyként lopódzunk lobogó sötétségük után…
csak érezve, merre suhannak, s lassan megértve, hogy titkon önmagunkat követjük…
Bukott angyalok között bolyongunk, s félve hívogat a jóság fölülről, nem merészkedve közénk…

Ám mi végre saját világunk biztonságában kitérünk minden fojtogató mindennapiság elől őszintén, tündökölve ragyogunk éjjelünk szívében…
Követve lassan, óvatosan saját kis fényeinket.

Száradó ágak, korhadó virágok… szellemlények bő ruhájukban a tűz mellől táncolva figyelnek…
Jöttünknek örvendve elébünk sietnek…

Halkan lépdelnek a nedves faleveleken - finoman rothadó illatuk átszeli a téli éjszaka friss leheletét… ám mi beszívjuk a természet szagát, tudva, hogy nemsokára az újjászületés követi a halált…

S hirtelen egy gyermek bukkan elő a fák mögül, szinte jelként. Picit szomorúnak tetszik, bár nyitott lélekkel tekint körbe…
Úgy tűnik, megtalálta világát. Ölelő karok közelítenek óvatosan feléje, s lassan egymásra találnak… egy szelíd kis jövevény beragyogta éjjelünk… értelmet adva hétköznapjaink sivárságának.

S a gyermeket máig halk akkord lecsengő sóhaja kísérti…

2005.

A csók csak váratott magára.
Hiába volt testén a lány még meleg teste, remegő lélegzetét szinte már nem érezte.
Csak azt látta, ahogy a vér végigkúszik a fekete bársonyon, érzéki síkos nyomokat hagyva maga után...

A Hold halk fényét a lányra vetítette
S a démonok hangos táncukat járták a föld alól, kitörve.

A fák sivár, sikító koronájára tekintve megfordult vele a világ. Eltiltott gondolatok tépték szét koponyája belsejét: csak még egyszer tehessem meg. Legyen enyém, érezzem szívem közepét, ki lelkem betölti.
Igazában bízva a lány halottfehér arcára pillantott, s mintha vágyat látott volna megcsillanni az ő szemében is.
Vigyázva kezdte vetkőztetni. Óvatosan fordította meg, mintha bármi kárt tehetne benne. Miután szoknyáját kioldotta, újra a mellét kezdte csodálni: fényes, fehér...hideg.
Hideg...

Megtette, s- úgy képzelte- örökké tartó gyönyöre közepette apró sikolyokat hallott a halott test felől.
A verejtékcseppek végigfolytak arcán, s a lány még mindig rázkódó bőrén peregtek végig. A női fej felemelkedett, s egyenesen szeretője gyötrődő tekintetében látta viszont önmagát.

A fiú haldoklott.
Halált hozó ölelésben vesztette életét.
Még egy utolsó rezdülés, s elszürkülő arcán a szemét ölelő szarkalábak örökre kisimultak.

S a fák tovább hullatták rájuk színüket vesztett leveleiket.

Letekintett. Otthona lángok között, életének fele, érzelmekkel, szeretőkkel, s a szerettel - halott. Lassan kihunyó parázs, ellibbenő lángok, kiégett ruhafoszlányok- elszenesedett lelkek.
A fiú föntről csak haldokló társát látta, amint mereven a függönybe kapaszkodik, feldöntve mécseseket, felgyújtva otthonukat...
Holtan feküdt az elaggott vásznak maradványai alatt... léte véget ért.

Felsejlett angyal léte előtti élete, elbűvölő sétáik az erdőben...hol gallyat, hol gombát gyűjtve.

Egy halódó gondolat, és sorsa már ki is terjesztette karmait szelíd élete felé...

A vörös égbolt alatt sápadtan, tompán fénylett az agyagos föld... ám lassan, ahogy az alkony egyre inkább elöntötte a tájat, a csendes avart zavarták fel lépteik. Mohos fatörzsek, emberek kiégett romjai közt vezetett útjuk...
kőszobrok és ősi sírhelyek, tövükben élelemmel...
A pár szedett néhány növényt, majd tűz hevítette tovább vérüket, forró testüket... Már hajnalodott, mikor kunyhójuk felé indultak. Hazatérvén a lány habokba tért, míg a fiú elkészítette halálos étküket...

...
Megfoghatatlan idő elteltével a fiú keze kedvese testére tévedt.
A láng remegett, kezük összeért, utolsó lélegzeteivel is őt simogatta... ujjai esetlenül ráfonódtak a lány nyakára, ám hamar halálba hullottak...
Fejét lehajtotta, szemei az égbe meredtek - s lassan vér szivárgott ajkai közül.
...
Kedvese hideg bőrét s arcát érezve lassan magához tért... de nem érezte a kiutat a homályból.
Látta széttöredezett életüket, halódó testüket, forrongó lelküket...
A mécsesektől lángba borult függönyöket, a fekete falakat, s utolsó reményeiket...

Minden elpusztult.

Ám egy kéz érintette hátát, női test ölelte át... s már együtt tértek vissza az örökkévalóságba...

(2005. április 14.)