Majdnem elhaladt mellettem Jarboe koncertje, hosszabb ideig figyeltem a myspace oldalas koncertbontást, aztán a lipcsei fesztivál-hercehurca hátrébb szorította a honi aktualitásokat, csak egy szerencsés véletlen folytán értesültem szombaton a hírről, hogy évek elteltével a Kultiplex-es nagyszerű koncert után a Kék Yukban ismétlésre kerül sor. „Azazhogy” ismétlésre semmiképpen sem. Az akkori koncerthez képest számos vérvörös kontúrral meghúzható különbség akadt, példának okáért az előzenekarok sorában. A számomra azóta is fontos hazai történésnek számító Pozwakovski-t első ízben volt szerencsém látni anno, s mivel a black metal enyhén szólva sem szívügyem, így a felvezetést – ami nem kevesebb, mint három produkcióból állt – baráti beszélgetések, Kozelek és az udvar hűvösében bekkeltem ki ezúttal.

Eltérés domborodott az érdeklődők számát illetőleg is; 2006(?)-ban masszív tömeg kíváncsisága kísérte Budapesten a Swans egykori énekesnőjét, most jóindulattal sem voltunk 70-nél többen. A pontban éjfélkor kezdődő koncert rövidsége nem ennek volt köszönhető, mint az előadó honlapjáról kiderült, Jarboe napok óta gyengélkedett már. A mintegy 45 perces előadás mindössze hat szerzeménye sokaknak jelentett csalódást, egyesek svindlit is kiáltottak a későbbi beszámolókat olvasgatva.

Az idő szubjektumának közhelye minden bizonnyal hidegen is hagyja azokat, akik hiányérzettel hagyták el a Kék Yuk-at, s talán igazuk is lehet ebben, de mit várhattak Ők, mi maradhatott el? Jarboe világhírű előadó, munkássága évtizedekre nyúlik vissza. Nemcsak a Swans tagjaként alkotott maradandót, életművét tekintve az underground zene egyik legkalandosabb és üresjáratoktól mentes ösvénye az övé, élő legenda, megkerülhetetlen, toposz. Szólókarrierjének újabb állomása a Mahakali album, ennek turnéján érkezett Budapestre. Kali, a pusztítás hindu istenének éjsűrű, sötét allegóriája kísért az album szerzeményein, melynek felvételeit egy mágikus körben rögzítette. Minden bizonnyal ezen élményektől terhesen rója a színpadokat is a világot beutazva, megidézve közönségének a rombolás hírnökének üzenetét. „Nincsen emlékezetem, nincsen szívem…” suttogta még az elején, majd az egyre intenzívebb zajfolyamban hörgésbe és sikolyba vált át mindez, a zene rendkívül masszív, nyugtalanító, nem enged csak szorít és csavar mindvégig. Mi vonzza, csalogatja Jarboe-t eközben folyamatosan a közönség sorai közé, nem tudni. Lemászik, magába hajolva ott folytatja, számonként mászik vissza, hogy ismét „leereszkedjen”. A légüres tér eközben újabb hangokkal telítődik, már több nem is fér, elpattan, vele pedig az idő közhelye is hűvös legyintéssel továbbtántorog. „Mi maradhatott el?” Semmi. Loptunk-kaptunk az örökkévalóságnak újabb 45 percet, ami csáth-i mércével meghálálhatatlanul sok, tekintettel arra, milyen nehéz élni vele.

Akasha fotói