Severe Illusion

Tudomásunk van róla, hogy ez a dunai árvíz - úgy is mint nemcsak a térben, hanem az időben is hömpölyögve – sok minden furcsaságot sodort magával le, ide hozzánk, onnan északról. Nagyrészükkel nem is törődik senki, igaz ugyan, hogy valóban csekély jelentőségű dolgok. Faágak, ruhafoszlányok, viszonylag kevés fém, és még kit tudja mi minden. Pedig jól tennék ha törődnének, mert ezek a dolgok utaztak. Valami elindította őket. És a mozgás, mozgást szül, s azzal is jár együtt, mindenféle megjelenésben.

Az egyik ilyen különös poggyászát nem békés iszapként rakta le, amint az illik egy bölcsen visszahúzódó folyótól, hanem gátját egy ponton átszakítva belezúdult egyenesen ide a fejembe. A jelenség – bár végül is a Süss Fel Nap pincéjében ülepedett le – árvízjellegéből mit sem veszítve kavargott tovább. Sodort magával mindent, nem válogatva. Templomtornyot, tyúkólat, embert, állatot egyaránt, miképpen az egyiket a másikká, s amabból azt emerre visszaforgatá. Megutaztatta az amúgy békés, és talán mindeddig bolygatatlan Megismerést. Helybennfutó körútként nézhettük körbe saját életünket, a végső célpont tudatának biztos elérhetetlenségével. Hol elsuhanó falú mohos alagutak közelségébe burkoltan, hol egy céltalannak tervezett gyárépületnek az akaratlanból származó harmóniájába helyezve. Majd végső formájában vezetékbe préselve igyekezett újra megfoghatatlanná válni, miközben logikai kapcsolatokkal pörölt, és végtelen táncát járta a samplerek spirális útvesztőjében. Mindezt csak azért, hogy keserű dühét és sarjadzó tapasztalatait sűrű, és zamatosan fanyar méreggé oldja a levegőben, torkon ragadva azt, s Hertzek szilánkjaivá zúzva hajdani nyugalmát. Minden örvénynek lévén ádázul nyugodt középpontja, ahonnan az egész kavargást szemmel lehet követni, a testembe szívódó páratlan(számú) harmóniák-harmonikusok rovarfelhőjébe újra lebukva, megpróbáltam az élményt az atmoszferikusabb oldaláról megfogni. Talán csak a Vénusz pusztító atmoszférájára asszociálhattam. Tekintvén e jelenség anyagi magját is, három zenekar egyesített megnyilvánulásáról van szó, köztük egy magyar, egyszemélyes formáció. Ez a történet 2002. Augusztus 25.-én esett meg. Az emlékezetes rendezvény (s itt azt hiszem megint csak a Negative Art-ra kell utalnom) fókuszpontjában a svéd illetőségű Severe Illusion állt, akik a várakozásokat nem hazudtolva meg, azt hiszem fokozhatatlanná emelték a pillanat hatását, mind zenei., mind emberi szélsőségek tekintetében. Az igaz, hogy zenéjük anyagát erősen leválasztották a hangok keletkezésének megszokott talajáról, s egy önálló –az „ember” és az „idegenség” fogalamakat minden lehetséges szóösszetételben újraértelmező- világban gyúrták össze újra. Keskeny hídként talán csak a basszusgitár maradt meg, amely azonban sajnos nem igazán jutott domináns muzikális szerephez, s jelenlétével erősen kiemelte a minimalista technikai apparátus egyeduralmát a színpadon. A hangkép ennek ellenére nem nevezhető soványnak –a fenti, kezdő gondolatfoszlányok főleg ebből próbálnak meg valamit érzékeltetni-, a zenészek pedig erős személyes jelenléttel bírtak, mint felkorbácsolt világuk idecsurrant mementói. Talán nem is kell mondanom, hogy ennek középpontjában elsősorban az énekes-frontember állt, a színpadkép egységének megbomlása nélkül. Meg kell ugyan jegyezni, hogy az ember-gép jelenség diszharmóniában is stabil összeforrottságát zavarbaejtően kidomborította az az allűr, mikor az utolsó szám már emberi közreműködés nélkül pörgött le. Előjátéknak kicsit talán ellentmondást nem tűrően vezette fel őket a londoni The Sepia. Bár a felvezetés elsősorban eltérő hatásmechanizmusukra értendő. A zenei eszközök kevésbé sarkított palettájából dolgoznak, legalábbis az összesített hangvétel szempontjából. Jelenlétük életszerű volt, de már-már két világ határán, s ez kellett is -a főzenekarral ellentétesen- igen impozáns hangszerparkjuk kihasználásához. Meg kell hagyni, ennek eleget is tettek, profi módon kezelték és saját maguk is szerelték az instrumentumokat. Életszerű, bár a sötét és mélyreható elektronikus és egyéb elemeket nem nélkülöző előadásmódjuk megérlelte bennem visszamenőleg is azt a meggyőződést, hogy a rendezvény sodrása ezúttal hierarchikusan nem követhető, csupán a különböző megfogalmazási módok hullámzásaként. Ezt leginkább a nyitóakkordként jelenlévő, magyar Foundry méltatásával tudnám talán a legérzékletesebben alátámasztani, sajnos azonban ez az élmény valóban csak akkord jelleggel maradt meg bennem, különböző okokból kifolyólag. Emiatt részletes boncolgatásába most nem is kezdek, amelyért elnézését kell kérnem úgy az olvasóktól, mint a formációt alkotó Bank Tamástól.