Látogatók ezrei özönlenek minden évben nyár közepén a rajnai metropolisba, hogy együtt ünnepeljék a békés és hangulatos Amphi Fesztivál-t. Múlt hétvégén újra feketébe burkolták a kölni Tanzbrunnen nagy- és Színház színpadát, valamint az Orbit színpadot, ami a MS RheinEnergie fedélzete volt. Szerencsére idén a Rajna vize nem volt annyira alacsony, mint tavaly, a hajó a fesztiválterület közelében ki tudott kötni, így a látogatóknak nem esett ki ez a koncerthelyszín sem. Összesen 40 művész a gótik, rock, EBM és elektró szcénából váltotta egymást a fesztiválon, hogy felejthetetlen élményben részesítsen minket.
De a zenés szórakozás mellett az abszolút fénypontot maguk a látogatók jelentették, akik olykor mutatós és ötletes öltözékben sétáltak végig a helyszínen: a viktoriánus pompától a színes cybereken és a szőrös középkori ruházaton át a dögös lakk és bőr kombinációkig. Sok résztvevő számára szintén a lista élén szerepelt az a számtalan stand, amik laza vásárlásra, felolvasásra, autogramosztásra és a koncertek utáni bulikra invitáltak. Mint mindig, sok étel- és italpult gondoskodott arról, hogy a fizikai jólétünk is kellemes legyen. Szép időben a „KM 689” strandklub is része volt a bulinak, ami az esti órákban a táncparkettől távol is laza tengerparti hangulatot kínált. A hivatalos előbulira pénteken került sor a Színházteremben, a csúcskategóriás DJ-k, azaz Bruno Kramm (Das Ich), Steve Naghavi (And One) az elektró, indusztriál, szintipop, 80-as évek, gótik és rock keverékével este 10 órától remegtette meg a táncparkettet. A preparti alatt már lehetőség volt átvenni a fesztivál karszalagjait is. Mi a péntek esti budapesti Depeche Mode koncert miatt szombat reggel tudtunk csak repülővel Kölnbe indulni és az első zenekar kezdése előtt fél perccel sikerült is megérkeznünk.
A 2015-ben alakult hannoveri Synthattack nyitotta meg a nagyszínpadot és már az első hangtól kezdve irányt mutatott. A két háttértáncosnő támogatásával és a közönség tapsával a hannoveri dark elektró duó dübörgő ritmusok briliáns parádéját nyújtotta a torz szinti hangokkal, amelyek minden kardiósportolót az edzőteremben egy új egyéni csúcsra késztet majd edzés közben. Mint mindig, az előadás nagyon akciódús és érzelmekkel teli, volt színpad előtti táncolás és taposás, valamint ököllel dörömbölés a szabad ég felé. A tömeg az első másodperctől kezdve ünnepelt és szinte eksztázisban táncolt az „Insomnia”, „Final Salvation”, „Join Us” és az utolsóként játszott „Life Is A Bitch” számra. A zenélés öröme egyértelműen érezhető volt a zenekarban és igazi varázslatot árasztott.
A zúzás tovább folytatódott. Az A Life Divided az Eisbrecher gitárosának, Jürgen Planggernek a melléktevékenysége. 2003 óta megalapozta hangzását a modern rockban és metálban a Rock Antenne rádióállomás legjobb újoncának járó díj és az olyan rádiós slágerek után, mint az „Enemy”, „Send Me An Angel” vagy „Heart on Fire”. A közönség teljes mértékben részt vett az ünneplésben.
Lefegyverző bája, remek humorérzéke és egyedi hangja a német szórakoztatóipar egyik legkarizmatikusabb személyévé tette. Az Eisbrecher együttes frontembere, a nagyszájú, megaszív Alexander Wesselsky egyéni művészként mutatta meg a nagyszínpadon a személyes oldalát a Wesselsky-vel. Zenekarával olyan dalokat adott elő, amelyeket már régóta szeretett volna újra eljátszani, azaz leegyszerűsítve: főleg első bandájának, a Megaherz-nek a számait. Így a mai programban szerepelt a „Jordan", „5.März", „Wir Sterben Jung" és a „Windkind". És valóban elég keményen adták elő őket, nem voltak billentyűk, amik lágyítottak volna.
A svéd Vanguard-ot 2008-ban alapította Jonas Olofsson (szintik, e-dob) és Patrik Hansson (ének, szintetizátorok), miután online találkoztak egy zenész fórumon. Kezdetben csak az első demódalokat készítették közösen, majd 2012 májusában kiadták az első albumukat, a Sanctuary-t a Conzoom Records gondozásában. A „Goodbye” című dallal 2012 decemberében következett az első kislemez és egyben első videoklip is. Nem sokkal ezután egy másik kislemez is megjelent az albumról, a „Shine”. A zenekar 2014 februárjában adta ki második albumát, a Retributiont. Ebből jelent meg az „On My Own", a „Let Us Fall" és az „A Brighter Day" kislemez. Ez az album fontos lépés volt a zenekar saját hangzásának továbbfejlesztésében. 2015 őszén a híres Infacted Recordings kiadóval szerződött és a kritikusok lenyűgözően számoltak be az új kislemezükről, az „I Want To Live”-ról. A „Never Surrender" album 2016 májusában jelent meg és lelkesedést váltott ki a szintipop frakció körében, majd az „A Different Story"-val egy újabb kislemezt adtak ki a hozzá tartozó videoklippel. Ekkor jött létre az együttműködés a sikeres producerrel, Rob Dusttal (többek között Camouflage, Chrom, Frozen Plasma, Torul, Joachim Witt remixere). Azóta a banda élőben is nagyon aktív és számos klubban és fesztiválon játszott már. 2022-ben három új klubkislemezt adtak ki a „Ragnarök", az „Inside" és a „Move Out" néven, legutóbb pedig új albumuk, a „Spectrum" jelent meg. A fülbemászó és klubslágeres elektropoppal hamar a fekete szcéna kedvencei lettek és nagyon gyorsan rajongótábort tudtak szerezni maguknak. A koncertidő nagyon gyorsan eltelt és következett az utolsóként játszott „Save Me”, a kisteremben mindenki egy ritmusra táncolt.
Sok Star Trek fetisiszta várt izgatottan a nagyszínpad előtt. Az egységesen fehérbe öltözött, 1988 óta létező svéd S.P.O.C.K. a Csillagflottájukból lemerészkedett a Földre. Ennek megfelelően a közönségtéren folyamatosan lebegett a svéd zászló. A szett elején a hangulat is egyenesen a világűrből szólt, néhány rajongó hozzájuk illő ruhát is viselt. Alexander "Android" Hofman énekes tudta, hogyan szórakoztassa a tömeget, legyen szó a nyitó "Borg" billentyűs hangjairól vagy egy vad vízipisztolyharcról az „In Space No One Can Hear You Scream” alatt. Dalaik tartalmilag főként a sci-fivel, különösen a Star Trekkel foglalkoznak. A hatalmas humorral megáldott énekes szórakoztatott minket, így az utolsó sorokig fergeteges partihangulat uralkodott, ami azt jelentette: táncolj, amíg bírsz. Kidolgozott fényshow és villogó fény hangsúlyozta a térbeli karaktert. Természetesen nem hiányozhattak az olyan ismert dalok sem, mint a „Never Trust A Klingon”, az „Astrogirl”, az „ET Phone Home” és az „Alien Attack”. A végén a három zenész a színpadon vulkán tisztelgést folytatott és útravalónak megkaptuk tőlük az „élj sokáig és boldogulj” szavakat.
Rohanás a másik színpadra, ahol a német Future Lied To Us várt ránk. A magukat „öreg uraknak” nevező fiatal zenekar a szcénában lévő öreg kezek egyesülete, azaz az „EBM nyugdíjasai” közül hárman összeálltak 2018-ban: Vasi Vallis (Frozen Plasma, Namnambulu, Reaper), Tom Lesczenski (ex S.I.T.D.) és Krischan Wesenberg (Rotersand). Azonban 2022 óta új énekesük van, Damasius Venys (Mental Exile, Mondträume), ugyanis Tom személyes okok miatt lemondott posztjáról. Egy fiatal bandánál ez nem túl szerencsés, de szerencsére a társulatnak szinte kezdettől fogva hűséges rajongótábora van, amely főleg az érintett művészek szurkolóiból áll. A vokális átirányítás kiválóan sikerült, Damasius-sal rendkívül karizmatikus énekest tudtak megnyerni. Minimális műsorukban álmodozásra csábítottak és gyengéd ütemekkel kényeztettek minket. De a szintipopnak nincs is igazán szüksége kemény ütemekre, hogy táncra perdítse a tömeget. A trió eljátszotta a „Fly Away”, „Born In Silence” és az „I, Hope” című népszerű dalokat, amik teret adtak Damasiusnak, hogy végigsöpörjön a színpadon és megmutassa több oldalát is. Egy női rajongó bedobta neki a melltartóját, amit ő azonnal magára is kapcsolt. Természetesen a sláger „Tellurian” és a „Blaze In The Dark” sem maradhatott el.
Máris kezdett a nagyszínpadon az 1989 óta fennálló bayreuthi Das Ich. Stefan ezúttal is teljesen vörösre volt festve és hozzáillő piros csípőnadrágot viselt, de Bruno is "újrastílusozta" magát úgy, ahogyan mindenki ismeri. Rögtön a „Der Schrei”-al kezdődött és a közönség frenetikusan ünnepelte a zenekart. Bruno és a másik billentyűs szó szerint ringatták a porondot. A hangszereket guruló állványokra szerelték fel és mindketten vadul dolgoztak rajtuk és ide-oda tologatták a színpadon a „Kain Und Abel”, az „Uterus” és a „Kannibale” alatt. Stefan is hajtott minket, hol a mikrofonját engedte át a közönségnek, hol egy hölgyet kért meg, hogy éneklés közben tartsa neki a papírra írt dalszöveget. Jó hangulatával egyre jobban felmelegítette a tömeget, akik minden szavát vele együtt énekelték. Sajnos nem tudtam tovább maradni, igyekeztem, hogy átérjek a kisterembe a brémai muzsikusokra.
Dübörgő elektromos basszussal és provokatív, megvetően sikoltozó szövegekkel a Centhron egyértelműen a nap egyik legnehezebb bandája volt. Hogy miért is sorolja magát a három zenész a Viking Harsh Electro műfajba, az akkor volt felismerhető, amikor a férfi tagokat hosszú hajjal, katonaruhában és meglehetősen szokatlan basszussal, valamint kiterjedt fejcsapkodással láttuk színpadra lépni. Vizuális jellemzőként ez a műsor egyedi és lenyűgöző. Az első hangok után egyértelmű volt, hogy különösen a fiatalabbak a kemény, agresszív ütemeket használták ki, hogy túlzott cyber-táncos mozdulatokkal foglalják el a nézőteret az olyan nagysikerű dalokra, mint a „Pornoqueen”, „Bizarr & Sexy” vagy a „Dreckstück”. „Mi vagyunk a Centhron, emeld fel az öklöd!” – hangzott a csatakiáltás és a három észak-némettel együtt énekeltek az emberek és arra lettek ösztönözve, hogy erőteljesen lendítsék karjukat és csípőjüket. A „Gasman” alatt a szintis felvette a gázálarcát, az „Allvater” közben ment a szokásos zászlólengetés, az énekes pedig a „Cunt”-nál már ruha nélkül mutogatta izmos felsőtestét. Egy karizmatikus, táncmotiváló előadás volt.
Sietés vissza a nagyszínpadra, a svéd Covenant következett, szokás szerint ködösen. Ez azonban nem akadályozta meg az énekest abban, hogy jó hangulatban bulizzon és a rajongókkal együtt ünnepeljen. Maximum a fotósokat zavarta a fényképezésben a sok köd. A srácok rajthoz álltak és nagyon felforrósították a hangulatot, rögtön a „Der Leiermann” német verziójával kezdtek. Sok régi dal felcsendült, de nem hanyagolták el az újabb lemezek nótáit sem. Szenvedtünk Eskil Simonssonnal, aki átadta magát az énekelt világfájdalomnak, hagytuk magunkat elragadni az energikusan ugráló Daniel Jonassontól, vagy csak hűvösen bólogattunk az ütemre, mint Daniel Myer. Végül egyetlen láb sem maradt mozdulatlan. Különleges fényműsorukkal, melyhez számtalan írásos és szóbeli figyelmeztetés fűződött, hogy hányingert, szédülést és fejfájást okozhatnak, egyikünk-másikunk valóban meg is szédült, mert ezzel a zseniális műsorral, amit a svéd kombó adott, alig lehetett mást tenni, annyira megrendült itt és most a tér-idő kontinuumunk. Olyan slágerekkel törtek ki, mint a „Dead Stars”, „Call The Ships To Port” vagy a „Lichtbringer” és mindannyiunkat magával ragadtak. Ugráltak, táncoltak, elvarázsoltak minket, miközben hagytuk, hogy a csillogó fényvillanások, villogó színjátékok más szférákba sodorjanak. Összességében egy minden szempontból sikeres koncertet adtak, nagyon jó hangzással.
A belga Front 242 megmutatta, hogy az EBM még korántsem halt meg, ahogyan azt oly sok éven át újra és újra pletykálták. Élő szereposztásban szintetizátorral, dobokkal és szokás szerint két énekessel egy órán keresztül adták elő klasszikusaikat és lelkesedést váltottak ki. A „Tragedy For You”-hoz hasonló darabokban már korán nagyon jó a hangulat és a nagyszínpad előtti tér ismét egy túlméretezett táncparkett lett. A banda mindig is tudta, hogyan kell megeleveníteni a szurkolókat és a hatalmas tömeg ellenére a rajongókhoz való közelség érzését kelteni. Szemkontaktust kerestek és találtak, a zenekar és a közönség együtt ünnepelt. Ha olyan klasszikusok is vannak a poggyászban, mint a „Moldavia”, a „Funkahdafi” és persze a „Headhunter”, akkor semmi baj nem történhet a „Welcome To Paradise” fergeteges fináléáig.
A berlini Zeraphine már a 20. életévébe lépett, kifejezetten erre az eseményre készítettek egy lemezborítót, amely kizárólag a Shadowplay rajongói klubon keresztül érhető el. Sven most Norman, Manuel, Michael és Marcellus közt szerepelt a kisszínpadon. Az ujjongás megváltó vihara tört ki, sok látogató számára ez volt az idei harmadik koncert (az első a Plage Noire fesztiválon volt áprilisban, a második két hete a Black Lower Castle feszten) és valószínűleg marad is. Az elmúlt években sajnos nagyon elcsendesedtek a dolgok a zenekar körül, mivel a színtér nagy kedvence, Herr Friedrich az utolsó Whiteout album 2010-es megjelenése után elsősorban és igen sikeresen a Solar Fake elektronikus projektjével foglalkozott. Éppen ezért a hűséges rajongóknak mindig ritka pillanat az öt úriembert élőben a színpadon látni és az olyan nagyszerű dalokat hallani, mint a „No More Tears”, „Flieh Mit Mir”, „Lieber Allein” vagy a „Still”. Az „Inside Your Arms” közben Sven megmutatta, hogy nem csak énekelni, hanem rappelni is tud, az „Ohne Dich”, „Siamesische Einsamkeit” és a „Wenn Du Gehst” alatt pedig rengeteg női szív epekedésének lehettünk szemtanúi. Sven hangja tökéletesen szólt, most kivételesen nem felejtette el egyszer sem a dalszöveget és úgy énekelte a számokat, mint az albumon. Hiteles, őszinte és természetes volt a színpadon, páratlan, mély, meleg hangjával tudta, hogyan kell érzelmeket gerjeszteni, így az általa vezényelt fellépéseken a különleges zenei élmény mindig garantált.
A nap végén legszívesebben három részre szakadtam volna, a nagyszínpadon a Deine Lakaien, a kisszínpadon a WE, a hajón pedig a Diorama lépett fel. A hajó sajnos a távolság miatt kiesett és ha már beverekedtük magunkat a Színház terembe, akkor ott maradtunk, ahol az 1990 óta létező berlini Welle:Erdball egy egészen különleges időutazásra vitte rajongóit. Honey és Cozmo szokás szerint fekete öltönyt viselt az előadáson, az énekesnők pedig pöttyös 50-es évekbeli ruhákban álltak a színpadon, amit persze később egyberészes lakk overállra váltottak és persze mindenkin a kötelező napszemüveg. Főleg német szövegekre támaszkodtak, a „23" és a „Monoton und minimal" alatt többek között olyan elektronikus segédeszközöket használtak, mint a Commodore 64. Az új és a régi dalok keveréke, valamint mint mindig papírrepülőgépek a „Starfighter F-104” közben, hatalmas léggömbök (amiből idén is sikerült egyet szereznem) a „Schweben, Fliegen, Fallen” alatt, olajhordókon dobolás az „Arbeit Adelt!”-nél, az egyik énekesnő fehér angyalruhás éneklése felfújt angyalszárnyakkal az „1000 Engel” közben, popcorndobálás a „Der Türspion” alatt, szappanbuborékfújás a „Mumien Im Autokino”-nál és egyéb trükkök kíséretében biztosította a kölni fesztiválon a tapsviharos fellépést.
Ha még bírták a lábaid, a show utáni afterpartikon kitáncolhattad a lelkedet. A Zeraphine-os DJ Sven és DJ Oliver Klein a MS RheinEnergie fedélzetén gondoskodott az élénk táncos hangulatról. A Theater am Tanzbrunnen-ben pedig a különböző németországi klubok DJ-i kemény ritmusokkal és szintipopos klasszikusokkal zárta az estét.
A gótikus építészet üvegdíszéhez hasonlóan a német avantgardista Qntal zenéje is hatalmas szuggesztív erővel rendelkezett. Vasárnap kora délután a nagyszínpadon egyesítette a múltat és a jelent, a kifinomult pop és történelmi hangzások találkozását jelentette. A modern átvitele a középkorba és a középkor átvitele a modern időkbe – ez a megközelítés jellemzi a munkásságukat azóta, hogy Michael Popp és Syrah, a salzburgi Mozarteumban végzett, ahol tanulmányaik során sokat foglalkoztak régizenével, majd 1991-ben Ernst Hornnal együtt életre keltették a zenekart. A történelmi hangszerek, a keleti ütőhangszerek és a finoman hangolt elektronikus díszletdarabok egy újfajta antikzene létrehozásának gondolatát folytatták. Következetesen különbözőek és mégis ugyanazzal az ajándékkal megáldva, hogy megérintse azokat az eredeti érzéseket és fantáziákat, amelyek mindig is gyötörték az emberiséget. A lebegő „Frühlingslied"-től az elektronikusabb „Die Finstere Nacht”-on át a népies elemekkel díszített „O Fortuna”-ig a klasszikusan képzett énekesnő kivételes hangjával a legkülönfélébb hangzásvilágokat jártuk be. De mindegy, hogy a szavak a 12. vagy a 21. századból származnak, dalaik univerzálisak és időtlenek, így a világ határain túlra is bepillantást engedtek.
A berlini Solitary Experiments immáron öttagúvá duzzadt, a zenekar két dobossal/ütőhangszeressel állt a nagyszínpadra. Az elsőként játszott „Brace Yourself!” közben mindannyian a védjegyes vörös inget viselték, fekete nyakkendővel. Az, hogy ez a ruha a „Man Machine” korszakot idézte a Kraftwerk-től, az biztosan nem véletlen. Zeneileg azonban ők valamivel könnyedebbek, mint a düsseldorfi úttörők és minden bizonnyal lágyabbak és dallamosabbak is, mint egyes ős-EBM bandák. A következő „Crash & Burn” alatt a dobosok atlétára vetkőztek, majd az énekes a piros öltözetét egy babakék színű Cornetto jégkrémes ingre cserélte a „Stars” és a „Rise And Fall” közben. A több mint 30 éve működő zenekar tudta mit csinál, azért voltak ott, hogy mindenkit szórakoztassanak. Dennis Schober kevésbé egy rocksztár, inkább olyan, mint egy kedves srác a szomszédból, aki tudta, mit kell csinálnia, hogy mindenki jól érezze magát. A fülbemászó future-pop az utolsó embert is végigtáncoltatta a színpad előtt és nem csak az egyes dalok után, hanem közben is tapsoltak a rajongók.
A korai órákban még jó esély volt arra, hogy feljussunk a hajóra és megszerezzük az MS RheinEnergie egyik áhított ülését. A légkondicionált termek nagyon népszerűvé tették a helyszínt a napfény elől menekülők számára. A wiesbadeni Fïx8:Sëd8 ötletgazdájának, Martin Sane énekesnek a maszk alatt nagyon melege lehetett, rövid idő után le is ejtette. Ez azonban mit sem vont le előadásának energiájából, így az Orbit Színpad élvezettel ünnepelte a fellépést. A mészárosruhába öltözött dalnok mikrofonjához bábukat erősítettek és élőben támogatva volt egy szintis által is. A banda neve a "rögzített/lenyugtatott" pszichiátriai kifejezésekből származik. A zene elektronikus, de jóval sötétebb hangzású volt („Monolith”, „Metabolite”, „Baptism Of Fire”). Ahogy láttam, ez egyáltalán nem zavarta a tömeget, teltház volt a teremben.
Siettünk vissza a nagyszínpadra, ugyanis a bombaerős "csillagromboló" Combichrist jelentette be magát az eredeti hangzású oldschool szettjével. Dübörgő ütemek, koponyarepesztő szekvenciák és agresszíven torz kiáltások a legjobb EBM hagyomány szerint. Zeneileg Andy LaPlegua a techno táncolhatóságát és az EBM izzasztó agresszióját ötvözte az indusztriál akusztikus kínzásával, hogy létrehozza saját stílusát. Az egész testén tetovált, bőrkabátos, olykor őrült megjelenésű norvég énekes első pillantásra biztosan nem az anyós kedvence, de rajongói nagyon kedvelték, mert tekintetével tüzet gyújtott az éjszakába, gesztusaival és arckifejezéseivel felrázott minket az olyan dalok közben, mint a „Fuck That Shit”, a „Get Your Body Beat” vagy a „Without Emotions”, amikre az egész nagyszínpad beleremegett, mi pedig már az utolsó táncolható energiatartalékainkat mozgósítottuk. De még hátra voltak az olyan energikus slágerek, mint az "Electrohead", „Blut Royale”, vagy a "They", amik eksztázisba ejtettek mindenkit. Látszott, hogy ki voltak már éhezve a rajongók a régi számokra, bár én még így is keveseltem az igazán régi, még elektronikusabb számokat.
A brit Orchestral Maneuvers In The Dark úttörő szintipop együttest 45 évvel ezelőtt alapította két tizenéves Kraftwerk rajongó. A Human League és Gary Numan mellett az OMD feltérképezte az akkori zenei tájat, és az „Enola Gay”, az „Electricity” és a „Souvenir” című slágerekkel segített megalkotni ezt az új műfajt. Most tizenharmadik albumukkal, a „The Punishment of Luxury”-val tértek vissza, amely stílusos szintipop és mesteri dalok merész gyűjteménye, amellyel kiléptek a komfortzónájukból. „Majdnem olyan, mintha ennyi év után visszatértünk volna a tinédzser korba” – mondta Andy. "Csak azt csináltuk, amit akarunk, nincs olyan lemezcég, amely megmondaná, mit tehetünk és mit nem." Dalaikat korábban a naivitás és az izgalom fűtötte, ezúttal a hangulat reflexiós és szangvinikus, de a zenekaron keresztül áramló fiatalos energia ugyanaz maradt. A banda 2013 júliusában kibillent az egyensúlyából, amikor a régi dobos, Malcolm Holmes súlyos szívrohamot kapott a színpadon az „English Electric” turné torontói koncertjén. „Nem akartunk élőben játszani, mert 12 hónapot akartunk adni neki, csak azért, hogy lássuk, milyen állapotban van”, de sajnos az 1980-ban csatlakozott tag nem dobolhat többet orvosi utasításra. Csere Stuart Kershaw-ra, aki korábban több OMD szám társszerzője is volt, köztük a „Sailing On The Seven Seas”-é. Mindig is techno-futuristák voltak, de ritkán szólaltak meg olyan brutálisan elektronikusan, mint az új korongon. Az album a nevét Giovanni Segantini olasz divíziós 1891-es festményéről kapta, amely a liverpooli Walker Művészeti Galériában keltette fel Andy figyelmét. A névazonos „A luxus büntetés” című festmény két nőt ábrázol, akiket elítéltek azért, mert fura elképzeléseik voltak és most a purgatórium zűrzavarában lebegnek egy alpesi tájon. "Azaz a nyugati világban a legtöbb ember anyagilag jobb helyzetben van, mint elődei valaha és mégis boldogtalanabbak vagyunk, mert a vallás és a királyi rendelet elképzelt rendjét felváltottuk a marketing és a kereskedelmi propaganda elképzelt rendjével. Tehát mindenki azt gondolja, hogy több cuccra van szüksége, pedig rengeteg olyan dolog van, amire nincs is szükségünk, csak meggyőztek minket erről. Mindenki nyomorultul boldogtalan, és ez a luxus büntetése”. A koncert az „Isotype” birodalmi Kraftwerki-rohanással kezdődött, majd máris belecsaptak az „Electricity” dallamaiba, aztán sorra jöttek a slágerek: „Souvenir”, „Messages”, „So In Love”, „Pandoras Box”, „Sailing On The Seven Seas”, „Locomotion”, az új album címadó „The Punishment of Luxury”, az utolsó szám pedig nem is lehetett volna más, mint az „Enola Gay”. Andy ekképpen búcsúzott tőlünk: „Köszönjük, visszajöhetnénk jövőre is? Vagy inkább máris holnap?” Brutál jól szóltak, szuper volt a hangosítás és az énekes hangja is rendben volt. Hatalmas tapsvihart kaptak, azonban sajnos ráadást legnagyobb bánatunkra nem adtak nekünk. De még így is méltó lezárása volt ennek a fantasztikus hétvégének.
Aki még bírta szuflával, afterpartizhatott tovább a legjobb elektró-indusztriál és ebm számokra. Sokan választották a hazamenetel helyett inkább a táncolást. Mi is zárásig maradtunk, onnan mentünk ki a reptérre.
Az Amphi Fesztivál több mint egy esemény. Itt jönnek össze azok az emberek, akiket összeköt a zene és pontosan ez az érzés jellemzi az egész atmoszférát. Összességében dicséret illeti a biztonsági cég rendkívül barátságos munkatársait és a fesztivál területén, valamint a strandon működő gasztronómiát, vegán kajákból is volt választék. Talán legközelebb lenne értelme még több infótáblát kitenni, mert például a strand területén tudtuk meg, hogy nem szabad kintről ételt és italt a strandra be és a strandról a fesztiválterületre kivinni, mert két különböző cégről van szó. Ami még igazán hasznos lenne, az a még több árnyékos ülőhely kialakítása az asztalok és a padok feletti nyitott pavilonokkal. A parton hűsölve időnként meleg volt, de nagyon jó volt ott pihenni és pozitívum volt, hogy mindenhol volt elég WC. Sajnos idén is bebizonyosodott, hogy a Tanzbrunnent kinőtte a rendezvény, de a nagyobb helyszínül választott Lanxess Aréna nem tetszett a látogatóknak és visszakönyörögték a régit. Csak ez azzal járt, hogy sokan nem jutottak be a kisszínpadhoz (nekünk idén szerencsénk volt, nem ragadtunk kint), illetve nincs hely a nagyobb, árnyékos ülőhelyrész kialakítására. Talán átgondolják ezt még a szervezők és a látogatók is.
A következő évi fellépők egy része már kikerült a hivatalos oldalra, a jegyértékesítés is elindult. Jövőre is vár mindenkit az Amphi!
