Múlt hétvégén 11. alkalommal rendezték meg az idén kivételesen nem teltházas E-Tropolis fesztivált, a helyszín már nyolcadjára az oberhauseni Turbinenhalle (az első három évben Berlinben volt megtartva). Az 1900-as évek elején épült komplexumot a 80-as évekig villamosenergia előállítására és sűrített levegő termelésére használták az acélipar számára. A 90-es évektől azonban teljes mértékben a kulturális rendezvények vették birtokba és alakították át többszínpados fesztiválhelyszínné. Az épület előtt bőséges parkolóhely is rendelkezésre állt, még kényelmesebbé téve az érkezést. A beengedés is gyorsan lezajlott, amikor mi érkeztünk sorbanállás sem volt.
A rendezők péntek este egy ingyenes előpartival kedveskedtek nekünk, ahol a jobbnál jobb talpalávalót az Aesthetic Perfection-ös Daniel szolgáltatta. Jó bemelegítés volt a résztvevőknek, hajnal háromkor is még roptuk a tánctéren.
Az idei fesztivált másnap kora délután a nagyszínpadon a hannoveri SynthAttack nyitotta meg. A duó 2015-ben adta ki debütáló albumát és a mára jól ismert "Insomnia" remixük fel-alá futott a legtöbb klubban. 2017-ben felvették harmadik albumukat, a Harsh is Back-et, ami hamar felkerült a DAC és az iTunes slágerlistáira is, ez pedig számos koncert és fesztiválkapukat nyitottak meg nekik. A legutóbbi két Join Us és Damnation albumon a Martin sötét hangjával készült klasszikus klubszámok mellett Nici énekesi kvalitásait is kiaknázták néhány dalban, így a zenekar folyamatosan friss szelet vitt a fekete szcénába. A hangzást a dark-elektró, indusztriál, aggrotech, harsh és EBM műfajok befolyásolták, a kemény ütemeket pedig elsöprő szintetizátorokkal és erős vokállal ötvözték. Amíg Martin az általános produkciót, a dalszövegeket és az élő éneket készíti, Nicole támogatja, kezeli a billentyűket és az effekteket a színpadon. Amikor a dark elektró duó megjelent a színpadon, nagy éljenzést kaptak. Kemény ütemükkel, agresszív szinti hangzásukkal és a torz énekhanggal párosítva közvetlenül az arcunkba juttatták a zenét. Két táncosnő is támogatta őket, akik folyamatosan buzdították a közönséget a részvételre. A hangosítás első fellépő révén még nem állt a magaslaton, de ez nem rettentette el a rajongókat és megkezdték a szeletelést az „Embrace Your Life”, „Call Me Insame”, „Life Is A Bitch” dalokra és hallhattuk az alig két hete megjelent legújabb kislemezről az „Electro In My Body”-t is.
Tovább fokozta a hangulatot a Rroyce helyett fellépő 2008-ban alakult svéd Vanguard. A tagok online találkoztak egy zenész fórumon és megbeszélték, hogy ezentúl együtt fognak zenélni. Abszolút fülbemászó elektropopjukkal és a harmonikus énekhanggal kombinálva nagyon gyorsan rajongótábort szereztek maguknak. Ötvözték a 80-as évek varázsát a modern hangzásvilággal és tudták, hogyan kell lenyűgözni minket mind a lassú dalokkal, mind az uptempo klubszámokkal („Save Me”, „A Different Story”, „Ragnarök”). Engem mondjuk hol a SPOCK-ra, hol a Mesh-re emlékeztettek, de a közönség lelkesen táncolt, a bandának megvan minden esélye arra, hogy állandó helyet szerezzenek az elektró szcénában.
A kisszínpadon máris a belga Mildreda. 1990-es évek elején indult Jan Dewulf szólóprojektje később feloszlott, majd 2009-ben feltámadt egy születésnapi bulin, ahol Dirk Ivens, az EBM-világ híres hőse azt javasolta neki, hogy folytassa tovább a zenélést. Mivel a közönség is egyértelműen többet akart, Jan elcsábult Dirk ötletétől és úgy döntött, hogy felébreszti a projektet a halálból. Az új Mildreda hang sötét, heves, hideg és mégis fülbemászó.
A holland, 1997-ben alakult elektró-indusztriált játszó Grendel neve a Beowulf-i fenevadból származik. Az elején kicsit méltóságteljesebben indultak a nagyszínpadon, ugyanis a kicsit tompított új album dalait mutatta be JD Tucker és az androgün kinézetű szintis srác. A szett vége felé jöttek a jól megérdemelt örökzöldek, mint a „Timewave:Zero” és a „Harsh Generation”. Meggyőző koncert alakult ki modern elektróval, ami még magasabbra hajtotta a csarnok hőmérsékletét. Az olyan klubslágerek, mint a "Hate This", és a "Chemicals & Circuitry" óriási energiát árasztottak és nem mulasztották el, hogy hatással legyenek az elektronikus tánczene rajongóira. Egy igazán szórakoztató műsort kínáltak a közönségnek, én egyedül a "Zombie Nation"-t hiányoltam.
A brémai formáció, a Centhron több mint egy évtizede a csúcskategóriás és kompromisszumok nélküli elektró hangzások felelőse. Az izmos frontember, Elmar Schmidt és két zenésztársa (a szintis feleség most otthon maradt) a kisszínpadon most is arra törekedett, hogy rendkívül kövér ütemekkel és basszusokkal megrázza és megremegtesse az istenek északi mitológiai világát. Az eredmény egy zseniálisan rendezett durva-elektró tűzijáték lett. Kíméletlenül kemény ütemeken és rossz hírű szövegrészeken tapostak és sikoltoztak, lélegzetvétel nélkül. Lenyomták a kötelező „Dreckstück”-öt, „Cunt”-ot, „666”-ot és „Deutsches Land”-ot. A „Pornoqueen”-ben a férfiak a csajukra vigyorogtak és meglepően sok lány ünnepelte a banda általában látensen nőgyűlölő dalszövegeit. A táncoló tömeg csillapíthatatlan éhsége a dübörgő basszusok és a magával ragadó dallamok után úgy zúzta szét a Turbinenhalle-t, mint Thor kalapácsa a Midgardi kígyó koponyáját! Néhányan azt a benyomást keltették, mintha éppen a fitneszprogramjukat csinálnák. Provokatív, erotikus, agresszív, sötét, dallamos, lendületes, atmoszférikus. Ég a táncparkett, emeld fel a lábad és üss egyet az öklöddel!
Siettünk vissza a nagyszínpadra, kezdett a Leæther Strip, egy dán zenei projekt, amelyet 1988-ban alapított Claus Larsen. Hatása leginkább az electronic body music és az elektró-indusztriál műfajokban volt érezhető. A rendkívül mosolygós, mackótestű énekes szemrebbenés nélkül sugározta fülbemászó ütemeit az ünneplő tömegnek és hagyta, hogy rajongói a ritmusra mocorogjanak. A dalszövegek gyakran őszinték és közvetlenek, néha egészen ellenséges politikai dalok. Az előadásban érezni lehetett az éltető elemet és látni lehetett, hogy Claus még annyi év után sem fáradt el az olyan darabok eljátszásába, mint a „Torment Me” vagy a „Strap Me Down”. Hatalmas pogózás alakult ki középen, úgy látszott ez a dalnoknak is nagyon tetszett. Az igazán nagy klasszikusokat a végére hagyta, így az „Adrenalin Rush” és a „Japanese Bodies” még utoljára megdobogtatta az EBM szíveket.
A The Joke Jay, azaz az új banda a névrokon Joke Jay (And One), a producer és a szintipop koponya, Olaf Wollschläger (Mesh, In Strict Confidence, Melotron, Yello, Unheilig, Sash) és a sokoldalú Hilton Theissen (Zoodrake, Akanoid, Dark Millennium) mutatkozott be a kisszínpadon debütáló albumával, az Awaken-el egy klasszikus rock/pop zenekar időtlen és trendfüggetlen köntösében, az alternatív rocktól a 70-es és 90-es évek elektropop változatáig.
A hamburgi producer és zenész, Sami Mark Yahya a Faderhead név mögé bújt a nagyszínpadon. Az EBM és a gótikus szcéna klasszikusai, valamint olyan zenekarok ihlették őt, mint a Daft Punk vagy a Fatboy Slim. Számos stílust egyesített, köztük az aggrotechet, az elektropopot és a house-t is. Különféle dalokat („Know Your Darkness”, „The Other Side Of Doom”, „Escape Gracity”) szolgált fel, amik fülbemászó dallamokkal, érzelmes szövegekkel, durva indusztriális hangzásokkal és lüktető dobpergésekkel mindenkit a sötét eksztázisba vittek. A „No Gods, No Flags, No Bullshit” és a „Too Dead For Life” tovább növelte a hangulatot, kiemelve a banda jeladó szerepét a kemény elektronikus színtéren. Meghallgathattuk az október vége felé megjelenő „Halloween Spooky Queens v2022”-t is, majd utoljára még fenékbe rúgott minket a „Tanz, Zwo, Drei, Vier”-el.
A 2001 óta működő német Winterkälte a brutális keménységről és az összetett ritmusok keverékéről ismert. Saját magukat a drum and noise stílusba sorolták. Megalakulásuk óta úttörők ezen a területen és ezt most a kisszínpadi rajongóik is nagy elismeréssel jutalmazták. Nincs szükség hangszerekre vagy énekre, tartalom szempontjából a természeti erőforrások pusztításával foglalkoztak. Energikus rhythm'n'noise-juk a nehézkesség és a táncolhatóság határait feszegették. Egyesek számára ez valószínűleg csak fülsértő zaj, de azok számára, akik hajlandóak voltak engedni az ilyen hangzásnak, hipnotikus élő élmény lehetett.
A német Solar Fake a Dreadful Shadows és a Zeraphine énekesének, Sven Friedrich-nek az elektronikus szólóprojektje, ami a 2008-as első Broken Grid albummal került a lemezboltokba. A multitalentumként ismert Herr Friedrich teljes mértékben felelős a kompozíciókért, a szövegekért, a hangszerelésekért és a felvételekért. Az élő fellépések során André Feller (a Dreadful Shadows korábbi gitárosa) támogatja a billentyűs hangszereken és pár éve Jens Halbauer is csatlakozott hozzájuk, az ő feladata a dobok püfölése. 2011-ben a második Frontiers album hozta meg az igazi áttörést a klubokban, amit számos fesztivál, koncert és támogató turné követett. A harmadik, 2013-as Reasons To Kill albummal az együttes a klubok szerves részévé vált, a 2015-ös Another Manic Episode, a 2018-as You Win. Who Cares és a tavalyi Enjoy Dystopia albumot már a híres Out of Line kiadó jelentette meg, azóta töretlen a berlini trió sikere. A tagokat éljenzés, sikoltozás és fülsiketítő taps fogadta. Már az első hangtól kezdve bombahangulat uralkodott, a zsúfolt terem miatti helyszűke ellenére is megmozdult a tömeg. Aki tapasztalta már élőben a bandát, az tudja, hogy a szikra a zenekar és a közönség között itt az első másodperctől megvan és az utolsó hangig tart. Sven, a női közönség csábmestere a legkiválóbb szívfájdító zenét kínálta. Az énekhang gyönyörű volt és élőben ugyanolyan jól szólt, mint az albumokon. A billentyűk mögött végre ismét André állt, az Amphi előtti napon kellett lemondania a fellépést, miután barátnője agyvérzést kapott és ápolásra szorult. A két hónapnyi kényszerpihenő után mosolya és pimasz energiája újra a régi volt, csak a közönségre kellett néznie és anélkül tapsoltunk, hogy külön erre kérnie kellett volna minket. Az olyan dalok, mint az "Under Control", a "Face me" és a „This Pretty Life” úgy ötvözte az agresszivitást és a szépséget, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon. Nő létemre nyilván megértem a hölgyeket, amikor imádják Svent és azt is értem, hogy miért olyan sikeres a zenekar. A hat album számai zökkenőmentesen jutottak a fülünkbe, az agresszívebb szerzemények, mint az „Es Geht Dich Nichts An”, az „Observer” és a „Sick Of You” jól harmonizáltak az olyan melankólikusabb dalokkal, mint a „The Pain That Kills You Too”, az „Invisible” és az „All The Things You Say” vagy éppen a klubkedvenc „It's Who You Are”, „Not What I Wanted” és „More Than This” számokkal. A szimpatikus zenekar átadta jó hangulatát a közönségnek és már nem lehetett visszatartani minket, az emberek úgy táncoltak és énekeltek, hogy öröm volt nézni.
Az Agent Side Grinder egy 2005-ben alakult, a stockholmi Brommából származó elektronikus banda, akik a kisszínpadon bemutatták a szintipop, a wave és a shoegaze groovy keverékét. Fémes ütemek, fertőző basszusvonalak, elsöprő szinti dallamokkal tündököltek, amiből sajnos csak az utolsó 2 számot hallottam („Stripdown”, „Inner Noises”), mert sajnálatomra hamarabb kezdték a koncertet és a Solar Fake miatt eredetileg is úgy terveztem, hogy a fellépés második szakaszába fogok csak bekapcsolódni, de így még annál is kevesebbet hallhattam belőlük.
A nagyszínpadon tovább folytatódott a zúzás, de nem is akármilyen, hiszen a rég nem hallott elektronikus, eredeti hangzású oldschool szettel tért vissza a Combichrist. Kezdetben a norvég hardcore zenekarokban rázta a haját az énekes Andy LaPlegua, majd ebből a színtérből az elektronikus zene világába költözött az Icon of Coil zenekarával. Aztán 2003-ban alapította meg a Combichrist nevű projektjét, ami a futurepop hangzástól eltérve átvette Andy kemény múltját és egyesítette őket egy egyedi, mechanikus zenei szörnyeteggé, ahol azért az elektronika kisebb-nagyobb mértékben még jelen van (sajnos mostanában már inkább csak kisebb, átvette a főszerepet a gitár és a metál). De ma este mindenki „Elektrohead” lett. Már az első másodpercnél elszabadultak az indulatok, mindenki tombolni kezdett, ahogy meghallottuk a „What The Fuck Is Wrong With You” első prüttyögését, aztán elég nagy pogózás is kialakult középen. Andy még a fotózásnál sem állt meg és úgy pörgette a mikrofont a színpadon, mintha nem lenne holnap és a közönségnek sem hagyott szünetet a „Get Your Body Beat” és a „Fuck That Shit” között. Sőt, menet közben még a hangerőt is feljebb tolták (pedig addig sem volt túl halk), a VIP részlegen álló Friedrich úr elegánsan be is fogta a fülét. Természetesen nem hiányozhatott a „Blut Royale” és a „This Shit Will Fuck You Up” sem. Az energikus szettet a „This Is My Riffle” zárta le. Teljes siker! Mondjuk én hiányoltam még pár régi számot, köztük a „Today I Woke To The Rain Of Blood”-ot és a „Lying Sack Of Shit”-et. Jó volt látni, hogy az emberek őrülten táncoltak, üvöltötték a szöveget és látszott rajtuk, mennyire ki voltak már éhezve egy „normális” CC koncertre.
A kisszínpad utolsó fellépője az amerikai Aesthetic Perfection volt. A 20 éves, hat albumot, valamint számos kislemezt és videoklipet felölelő pályafutásuk során Graves és csapata újra feltalálta a dark elektrót, ötvözte az indusztriálist, a popot és mindent, ami a kettő között van. Az énekes eldobta az Amphin viselt hawaii stílusú öltözetet és a helyhez illő ruhát választott a fellépőruhájának: fekete pólót, arany koponyákkal (a fesztivál szimbóluma a koponya), fekete bőr nadrágot és hozzáillő fekete bőr sapit, valamint fekete necc kesztyűt, a bajszát is levágta végre. A dobos és a gitáros/szintis fején fekete fetish maszk volt, amit csak a legvégén, a bemutatkozáskor dobtak le magukról. A Combichrist miatt sajnos csak az utolsó 3 számot („Love Like Lies”, „Spit It Out”, „All Beauty Destroyed”) sikerült elkapnom. Nagyon meglepődtem, amikor 20 perccel a vége előtt lementek a színpadról, gondolom a szokásos ráadás előtti visszatapsolás miatt, azonban az emberek elkezdtek szállingózni és nem kérték őket, hogy játszanak még, pedig oldalról láttam, hogy Daniel ott várakozott. Nagyon csalódott voltam, hogy ilyen keveset láthattam belőlük.
Sötét, fenyegető, lendületes és himnuszos, az idei fesztivált a német Project Pitchfork zárta, akik már a 90-es évek eleje óta a fekete színtér szerves részét képezik, számos albumot és klubslágert adtak ki és évek óta örömet okoznak a rajongóknak. A színpad a jól ismert Pitchfork-felszereléssel volt felfegyverezve. A mélyvörös-narancssárga fényben fürdő két dobos, Achim Färber és Christian Leonhardt emelkedett pozícióban jelent meg. A szokásos módon kifestett Peter Spilles énekes mellett Dirk Scheubi Scheuber és Jürgen Jansen állt és az estét a „Pitch Black” energikus darabbal kezdték. A kiváló hangzás, minden következő dalhoz tökéletesen illeszkedő, kidolgozott fényshow-val párosítva mély benyomást keltett és tökéletes koncertélményt teremtett. Ide tartozott a gigantikus LED-fal is, ahol az effektusok, a videórészletek vagy a PP felirat jelent meg. A koncert elején mikrofonprobléma adódott, ami szerencsére hamar orvosolva lett. A hangsúly most egyértelműen a régi iskolán volt, igazi utazást tehettünk az időben, vissza a kezdetekhez, még az őskori „Existence”-t is hallhattuk. Egyik zihálás pillanata követte a másikat, a közönség hangosan énekelt, a dalszövegek már régen a rajongók második természetévé váltak – „Conjure”, „Alpha Omega”, „Titanes”, „Beholder”. Az emberek pogózni is elkezdtek ezekre a zenékre, amit azért én eléggé furcsálottam. Nem maradhatott el a klubkedvenc „Timekiller” és a „Rain” sem, az utolsó szám pedig nem lehetett más, mint a „Souls”.
Hajnali 1 órakor elsötétedett a színpad, lassan 12 óra telt el, a szemek fáradtak, a lábak elnehezültek, hisz nem egyszerű a két terem között rohangálni, majd végigtáncolni a koncerteket. Az időzítést jól megtervezték a szervezők, bár voltak átfedések a kis-és nagyszínpad között, de ezek a lehető legrövidebbek voltak. Én örültem ennek, mert ha szeretted volna, így akár mindegyik zenekart is meghallgathattad. A koncertek mellett természetesen más módon is el lehetett ütni az időt: cd-t, ruhát, kiegészítőket árultak a kereskedők, voltak húsos és vegán ételt kínáló bódék, sőt még egy pihenőhely is ülőhelyekkel. A nagyszínpad feletti galéria egy kis kávézóba vezetett, ahol tavaly kávét és sütit lehetett kapni, de idén vagy korán elfogyhatott vagy máshová helyezték át a standot. A kávézó mellett volt a VIP részleg, ahol sikerült pár zenészt levadásznom egy-két fotó erejéig, valamint olcsóbb is volt a sör, mint a többi bárban, viszont azt csak ott tudtad meginni, nem vihetted le vagy át a másik terembe. A rendezvény jól megtervezett volt, bőséges személyes csomagmegőrző széf is a rendelkezésre állt, viszont voltak szűk keresztmetszetek: továbbra sincs hajnalban már étkezési lehetőség és a bónrendszer, amivel vásárolni lehetett, 1 bón 1 euró volt, viszont a nap végén nem váltották azokat vissza, így a megmaradt zöld jegyeket a még hajnali órákban is szomjasoknak adtuk el, így szerencsére nem maradt rajtunk.
A látogatók jó hangulatot varázsoltak, a zenekarok választéka változatos volt, mindenki talált kedvére valót. A koncertek után pedig aki még bírta szuflával, annak a System Noire-os Björn nyomta az elektró, indusztriál és ebm legjavát.
A nap végén sok látogató számára azonnal egyértelmű volt: legközelebb ismét ott kell lenni! Sikeres beltéri fesztivál, amelynek 2023-ban is napirendre kell kerülnie. És fog is! Hisz már meghirdették a következő E-Tropolis fesztivált, jövő szeptember végén. A félig elkészült felhozatal már most kecsegtető.
A jegyárusítás már elindult. Találkozzunk jövőre is Oberhausenben, mi biztosan ott leszünk! Ki tart még velünk?
fotók: Zámbó Zorán
