Élőhalottak, vikingek, vámpírnők és műanyag cicababák, fetish üzletek, divatbemutatók és középkori pogányfalu, eddig így ismerhettük az idén is teltházas hildesheimi M'era Luna fesztivált. Ebben az évben azonban ismét új ötletekkel álltak elő a szervezők. Először is a karszalagra a ML jelét tették rá leszedhető kör alakú díszként, amit utána medálként használhatunk majd. A másik újdonság a Styling-központ volt, ahol kellemes zene mellett árnyékolhattuk szemeinket és maszkírozhattuk arcunkat golyólövés okozta sebekkel, az ehhez szükséges eszközöket pedig ingyen használhattuk. A fodrászok pedig természetesen a sminkekhez illő félelmetesen pompás frizurákat készítettek a bejelentkező látogatóknak. Idén a bejáratnál álló ML-s fabetűket is lecserélték két darab nyitott fakoporsóra, naná az összes gót ott fotózkodott bennük. A tavalyi szellemvasút továbbra is nagy sikerrel üzemelt, hosszú sorban állás után lehetett csak borzongani. Szerencsére az égiek a kegyeikbe fogadtak minket, csak pénteken volt egy kisebb eső, a további napok esőmentesen és napsütéssel teltek.
A fesztivált a nagyszínpadon az idei „newcomer”, a német metál Null Positiv nyitotta meg. Zsíros gitárriffek és égbekiáltó dobok találkozása egy olyan énekesnővel, aki első hallásra mintha egy másik bolygóról jött volna. Morgás, dörmögés, sikoltozás, visítás, Elli magabiztosan váltakoztatta a kemény rock hörgést a lágy énekkel, nekem nagyon úgy tűnt, hogy bármit képes lenne megcsinálni a hangjával. Akik eddig esetleg nem voltak még ébren, erre a zenére tutira kiugrottak a sátorból.
A Hangarban könnyed álomszerű utazásra hívott minket az angol Empathy Test. A tagok gyerekként fekete sárvárakat építettek együtt, majd a homokozó társak gondoltak egy nagyot és 2013-ban megalapították az elektro-pop duót. Védjegyükké vált, hogy a moziszerű, merengően sötét szinti hangokat párosították a modern underground tánczenével. A tompán dübörgő ütemek és a szelíd szintetikus zene találkozása jó felvezetése volt a napnak.
A német elektro-pop Sündenklang a Stahlmann-os Martin Soer mellékprojektje, csak itt inkább a romantikusabb oldalát mutatta meg nekünk, „Lieber Sterben”, „Wenn Mein Herz Schreit”. Egy dolog biztos, a bűn hangja nagyon is izgalmas, legalábbis azzá tette számunkra.
A másik helyen megismerkedhettünk a spanyol elektro-val, a barceloniai Terrolokaust magával hozta hazája hőjét. A számválasztás azonban eléggé eltérő volt, a tiszta elektro mellett alternatív rock dalokat és lassúbb balladákat is hallhattunk.
Martin egy kis pihegés után újra a nagyszínpadra állt. Az „új német szigorúság” csillagai közt megjelenő rozsda-ezüst Stahlmann sokkal inkább egy meteor, ami a német zenei tájon csak port és hamut hagyott maga után. Ahol a göttingeniek felléptek, nem nőtt fű többé, a kliséket a kemény gitárok, az őrülten fenyegető basszusok és dobpergések söpörték félre, az akció középpontjában a négy ezüst férfi állt, mint az apokalipszis előfutára. „Schwarz”, „Adrenalin”, „Süchtig”, „Spring Nicht” alatt egyszerre mozgott a tömeg.
Provokatív, erotikus, agresszív, sötét, dallamos, impulzív- ez a Centhron. Elmar kiabáló hangja egyesült a táncolható basszussal, a Hangarban vadul tomboló rajongókat pedig telhetetlen éhség hajtotta a lenyűgöző dallamok felé. A szintis csaj helyét most egy fiatal srác foglalta el, valószínűleg nem véglegesen. Az SM-hez fűződő viszonyra utaltak a szövegek („Pornoqueen”, „Dominator”, „Cunt”) és ez egyértelműen látszott a zenekar öltözetén is, ami az élő show-t egyedülállóan látványossá alakította.
Csodálatos, hogy a már lassan 20 éve működő Deathstars nemcsak azt vizsgálta, mit jelent az indusztriál rock, hanem tovább is nyújtotta annak széleit anélkül, hogy elveszítette volna a műfaj igazi velejét és meghazudtolta volna önmagát. A svédek bevallották, hogy a legnagyobb hatással a Kiss volt rájuk, bár most a peckes színes katonai megjelenés helyett talpig feketében ünnepelték művészeti alkotásukat, de így is meg tudták adni a csillogást a sötétség erejének.
Kemény, véres, táncolható, kompromisszummentes. Az X-RX 2006 óta turnézik fáradhatatlanul, de mindig hű maradt a stílusához és a rajongók ízléséhez. „Kein Herz”, „Hard Bass Hard Soundz”, „Stage 2”, „Tanz Schlampe”, Pascal és Jan pontosan tudta, mely gombokat kell megnyomniuk ahhoz, hogy a bulizni vágyókat az indusztriál-rave extázisába juttassák el.
A nagyszínpadon a Corvus Corax formálta meg a középkori zene megértését. A több mint két évtizedes albumaik nemcsak zenék, hanem egész történetek: misztikusak és bolondosak, isteneket és legendákat keltettek életre, kultivált kelta és norvég hagyományokat, vagy éppen a viking kultúrát hozták át a mai modern korba. És bárki, aki látta őket, tudja, mennyire sikeresek is a színpadon. Hatalmas dobokkal és saját kezűleg készített dudákkal elevenítették fel az ősi idők hangulatát, olyan lenyűgöző táncolást és őrült ugrálást robbantva ki ezzel, mint amilyen a vitustánc lehetett a középkorban.
A Neurotichfish-től megkaptuk az indusztriál, a trance és a szinti-pop alapjait egy kis neurózissal, paranoiával és egyéb érzelmi állapotokkal keverve. A cukorédes pop dalokhoz párosult volna egy rendkívül morbid hisztéria és intenzív katarzis is, ha a hangosítás nem lett volna olyan szörnyű. Mindenki kiabálta a „Hangot rá, hangosabban!”, sajnos hiába. „Velocity”, „Former Me”, „Is It Dead?” próbálta volna lenyűgözni a future pop hallgatóit, de nagyon sokan hiányolták a „The Bomb”, „Skin”, „Wake Me Up”, „Agony” slágereket.
Jó régen volt, amikor az Oomph! „Augen Auf”-ja először felhangzott a német alternatív rádióban, de azóta is minden koncerten nagy sikert aratott ez az ismert kiszámolós gyerekdal rímére épült szám. A trió már több mint két évtizede újra és újra megújította magát, bővítette és elmélyítette a zenét, kombinálva az „új német keménységet” az EBM-el és az indusztriállal.
A berlini rossz fiúkként ismert Agonoize-t senkinek sem kellett már bemutatni. Ők, akik a sötét táncparketten éltek és csak a stroboszkóp felvillanó fényében mutatták meg magukat. Az általuk játszott elektro egyenesen a pokolból jött, sőt több annál: a hellectro keresztapjának is tartják Chris-t, aki a kora estét tűzforróvá tette, a lábunkat felemelte és parázson táncoltatott minket a „Staatsfeind”-ra, a „Glaubenskrieger”-re és a szomorú aktualitással bíró Prodigy-s „Breath”-re, minden második számnál felvágta az „ereit” és az első sorokban lévőket pedig előszeretettel spriccelte le művérrel a „Bis Das Blut Gefriert”, a „Blutgruppe Jesus Negativ” és a „Blut, Sex, Tod” közben. Én személy szerint nagyon örültem volna még a „Schaufensterpuppenarsch”-nak és a „Koprolalie” Fick Mich-jének is.
A Mono Inc. egy vírus, egy láz, egy kábítószer, egy függőség vagy csupán csak egy rock zenekar? A monománia kifejezésből származó hamburgi kvartett 7 albummal a hátuk mögött több ezer rajongó szívébe lopta be magát, különösen a fesztivál már kultikussá váló „Children of The Dark” himnuszával, ami természetesen most is hatalmas sikert aratott.
A norvég Zeromancer biztosan mozgott az elektronikus és a metál zene közt úgy, hogy közben nem hagyták figyelmen kívül a szinti-pop hatásokat sem. Az őket körülvevő misztika egyedülállóvá tette őket, a hallgatókat hol romantikus, hol drámai varázslatra hívták. Még mindig nagy sláger a rögtön kezdéskor játszott „Clone Your Lover” és egy szuper feldolgozását is hallhattuk a Depeche Mode „Photographic”-jának.
Kevés olyan német nyelvű zenekar létezik, akinek olyan mozgalmas zenei történetére nézhettünk rá az egy órás koncert alatt, mint a Lacrimosa. Tilo és Anne a közel harminc éves pályafutásuk alatt fontos injekciókat fecskendezett a gótikus műfajba, ami továbbra is biztosította a fontosságukat a szcénában. Dalaik nagy többsége német nyelven íródott, de néha előfordultak angol nyelvű szövegek is. Számaik témái: szenvedés, sötétség, szerelem, magány, szomorúság. Zenéjükben olyan klasszikus hangszerek is hallhatók, mint a hegedű, vagy a trombita. Könnyedén sétáltak a műfajhatárok között, legyen szó gothic rockról, szimfónikus metálról, avagy melankólikus költészetről, a repertoárjuk kimeríthetetlen, „Ich Bin Der Brennende Comet”, „Alles Lüge”, „Der Morgen Danach”, „Copycat” emlékeztetett minket a fekete zene nagyszerű pillanataira.
A Hangarból viszont kemény ütések, trance, agresszív hangok szűrődtek ki, „Snuff Machinery”, „Laughingstock”, „Suffering in Solitude”, „Rot” és az elmaradhatatlan „Richtfest”. A SITD élt a nevével, sötéten, apokaliptikusan és energikusan szólt, a dalszövegek komorak, mi pedig nem tudtunk menekülni, belélegeztük a sötétség árnyékait és hagytuk, hogy belehaljunk egy kicsit.
A Within Temptation a klasszikus gothic-metálból nőtte ki magát szimfonikus metál együttessé anélkül, hogy a tagok megtagadták volna a gyökereket. A hollandok szokás szerint élőben még izgalmasabbak voltak, mint az albumon, köszönhető ez az énekesnő varázslatos személyiségének és angyali hangjának, aki divattervező is egyben, így a fantáziadús ruhakölteményeket nemcsak a megfelelő zenei stílusra szabta, hanem figyelt a látványos színpadi műsorra is. Elhangzott a „Supernova”, „Faster”, „In The Middle of The Night”, „What Have You Done” és az akusztikusan megénekelt „Ice Queen” is. Nagyon sajnáltam, hogy a „Paradise” -t Tarja nélkül adták elő, egyéb idei német fesztiválokon az opera nagyasszonya is feltűnt és besegített Sharonnak.
A kisszínpadon máris menetelt a Die Krupps, a „Wahre Arbeit, Wahrer Lohn”, „Metal Machine Music”, „Schmutzfabrik”, „Germaniac”, „To The Hilt” és „Robo Sapien” felpörgette a közönséget. Jürgen tudta, hogyan kell elsöpörni a tömeget az energikus előadásával, a koncert végén elégedetten távoztak a rajongók.
Az estét a fekete szcéna szívének motorja, az ASP zárta leghíresebb számaival, „Ich Bin Ein Wahrer Satan”, „Kosmonautilus”, „Ich Will Brennen”, „Denn Ich Bin Der Meister”. A frankfurti rocker elektroelemekkel és gótikus folk dallamvonalakkal gazdagította zenéjét, különösen lélegzetelállító fesztivál fellépése rengeteg embert odavonzott. Alexander a vágy és elkötelezettség, az őszinteség és a lelkesedés révén, de az önirónia kellemes adagjával mindig hiteles és független tudott maradni.
Akinek még a lábaiban benne maradt a táncolhatnék, az kitombolhatta magát az afterpartin. Mi inkább a pihenést választottuk, tudván, hogy a következő nap is nagyon erős lesz.
A vasárnap első nagyszínpadi fellépője a finn indusztriál-metált játszó Fear of Domination volt. A garázsbanda 2006-ban alakult, de mai formáját 2012-ben érte el. Az igen masszív fejrázogatások miatt sok frizura nem maradt belőve.
A Hangarban máris kezdett a Yellow Lazarus. Túl sokat nem lehet róluk tudni, mindig maszk mögé rejtőztek. („Ha nem tudjuk magunkat olyannak mutatni, amilyennek szeretnénk, akkor mi értelme, hogy művészek legyünk?”-mondta az egyik interjúban). Az énekes állítása szerint az Interzonából származnak, olyan lázas álmokból, hallucinációkból és depressziós csalódásokból, amiket mindenki ismer. William S. Burroughs-nak volt egy zenei tétele „Elektronikus forradalom” címen még a 70-es évek elején, tények, fikciók az elektronika fejlődésének jövőbeli hatásáról, amit a „Dead Slot Machines”-ben boncolgattak és mutatták meg annak sokoldalúságát. Ügyesen támogatva voltak a számok egy szintén maszkot viselő csaj sikítozásaival és visítozásaival is.
A német Formalin 2010 óta rázza fel karizmatikus, de klub-kompatibilis számaival az ipari műfajt. Hűvös moziszerű hangzást hozott létre kemény, de mégis dallamos megközelítéssel, az eredmény egyszerre nyers, elbűvölő és stílusos. A sztakkató-ütések és a fűrészelő szinti hangok rabul ejtették azokat is, akik csak rövid időre terveztek beugrani, ott ragadtak és vad táncolásba kezdtek. Endorfin, adrenalin, formalin!
A titokzatos Faelder elnevezés alatt az Unheilig és az In Extremo tagjai egyesítették erejüket, létrehozva egy allstar csapatot, hogy új otthont teremtsenek minden nyugtalan léleknek az erőteljes rock és a himnuszszerű pop hangulatú dalaikkal. Tökéletes választás az alternatív szubkultúra és a mainstream közt. A német dalszövegek tele melankóliával, világfájdalommal. A feketén csillogó baritonhang ötvözte a fény és a sötétség kontrasztját, a romantikát és a modernséget.
Az ősidőkben még Rammstein cover bandaként funkcionáló Heldmaschine 2010 óta készít saját zenét és hamar az „új német keménység” legnagyobb felfedezettje lett. A koblenzi ötösfogat fékezhetetlenül haladt előre, néha megszakítva ezt a fajta szigorúságot egy kis elektro-poppal és alternatív metállal.
A Versengold mindig is a német zene nagy úttörői közé tartozott. Az őszinte folkrockot játszó hattagú zenekar kinőtte magát a tábortüzek és próbatermek világából és nagyszámú hűséges rajongót gyűjtött össze, a brémaiak amint a színpadra léptek, beindultak a pogányok és felrúgták a port a nagyszínpad előtti téren.
A német Melotron mindig is a szimpatikusan különc együttesek közé tartozott. Hétköznapi himnuszok, fülbemászó dallamok és páratlan energiák, az emberi létezés alapvetően cinikus megvilágítása a future-pop dühöngőben. A klasszikus new wave hangokat, valamint a modern tánczene foszlányait elegánsan vezette be a kozmoszba, „Menschen”, „Alles Auf Anfang”, „Du Bist Es Nicht Wert”, „Gib Mir Alles”, de hiányzottak az igazán nagy slágerek, nem volt „Folge Mir Ins Licht”, „Manchmal”, „Kindertraum” vagy „Tanz Mit Dem Teufel” sem. Sokunknak kicsit csalódás volt a koncert, mert sokkal jobb dalokat is össze lehetett volna válogatni.
Az alapérzés mindenkinek ismerős, olyan, mintha az emberiséghez tartozna és ez az elmúlt években egyre jobban kiéleződött. Ha úgy nézel körül a világban, valójában érzelmileg nagyon hamar lezuhanhatsz, megkeseredhetsz, sőt teljesen kétségbe is eshetsz. Mindenhol háború, pusztítás, fanatizmus, önzés, szenvedés és bánat, ameddig csak a szem ellát. Mindenki küzd saját magáért és az érdekeiért. Ez az, amiről a Diary of Dreams szól. Sötét és brutális. Erős ritmusbástyák a hatalmas gitárfalakkal szemben, a nagyszínpad hangfalai pedig Adrian karizmatikus énekét hordozták („Kindron”, „Undividable”), de nem maradhatott el a szokásos melankólikus szinti-himnusz és mélyenszántó ballada sem („Traumtänzer”).
A Funker Vogt 1995-ös alapításakor még senkiben sem fordult meg az a gondolat, hogy egy-két éven belül az elektro ipar egyik vezető zenekarává válhatna. A banda egyik barátja akkoriban a szövetségi hadsereg rádiósaként szolgált, ami irányadó volt a névválasztásnál. Nagyon rövid idő alatt eljutottak a német és a nemzetközi elektro színpadok tetejére és azóta is sikeresen védik a pozíciójukat az EBM és az elektro bástyáival és újabb rádiójeleket továbbítanak a szcéna felé. Ismét inkább az új számokra mentek rá („Für Immer”, „Der Letzte Tanz”, „Wahre Helden”, „Bloodsucker”, bár volt egy-két régi is pl. „Tragic Hero” (aminek az új énekes továbbra sem tudta a szövegét, nem egyszer előfordult, hogy a dobos kezdte el, mert Chris elfelejtett belépni), azonban Jens hangja nekem és ahogy láttam másoknak is rettentően hiányzott. Számomra Chris-sel ez továbbra is olyan volt, mint egy második Agonoize koncert.
Andy az aggrotech, az indusztriál és a noise puskacsövén keresztül tüzelt minket a nagyszínpadról, a setlista hasonló volt az egy hónappal ezelőtti budapesti koncert számaihoz („This Shit Will Fuck You Up”, „Hate Like Me”, „Never Surrender”, „Can't Control”, „What The Fuck Is Wrong With You”, „Maggots At The Party”,„They” és a régi kedvenc, a „Blutroyal”). Ő az, aki sok más társával ellentétben nem találta meg az örök ismétlődést, az egydimenziós dalszerkezetet és a konzervált, előre beállított hangok iránti szeretetet. A norvég Combichrist magas szintre emelte az apokalipszist és valóban átadta nekünk a dühöt, a morbiditást és a kétségbeesést, amit nagyon ügyesen már stíluseszközként is használtak.
A svéd Spetsnaz olyan EBM nagyágyúkat vett példaképnek, mint Nitzer Eb, Front 242, Krupps. A 18 éve működő zenekar nagykorúvá vált, ezt méltón meg is ünnepelték, („Apathy”, „On The Edge”, „To The Core”, „That Perfect Body”) az erőteljes ének, a dühös basszusok és a könyörtelen ritmusok nemcsak az ős EBM-iskola tanítványait, hanem a mai modern tánczene rajongókat is vad tombolásra késztette a Hangarban.
Joachin Witt már sokadjára gondolta ki magát, mindig előrukkolt valami újjal, de mindig megmaradt annak, aki soha nem riadt vissza a politikától és a társadalomkritikától. Időtlenné vált dala a „Der Goldene Reiter”, amiben megénekeli a kapitalizmus teljesítménynyomását és antiszociális aspektusait. Peter Heppner-el közös duettje a „Die Flut” törekvés egy jobb életre, egy jobb világra. Az énekes sosem vesztette el saját eredeti stílusát, szeszélyes, temperamentumos, szigorú és büszke barát és ellenség, úgy vonult fel, mint egy zenei vihar.
Amikor Tom Shear a 80-as évek vége felé seattle-i otthonában elkezdett komponálni, azok kezdetben nagyon minimalista, énekhang nélküli dalok voltak. Majd csiszolt a hangképen, felfedezte énekesi énjét is és a 90-es évek közepén megalapította az Assemblage 23-at. Tom összetéveszthetetlen hangja egy-két számnál felismerhetetlen volt, komolyan gondolkodnunk kellett, melyiket is énekli („Naked”, „Damaged”, „Bravery”), aztán a vége felé már megtalálta saját magát („The Noise Inside My Head”, „Disappoint”). A hangzás és a számválasztás itt is lehetett volna jobb, kimaradt a klubkedvenc „Let Me Be Your Armor”, „Awake”, „Talk Me Down” is.
A Subway to Sally nem csak zenét csinált, érezte a zenét, a zenében élt, ő maga volt a zene. Receptje a folytonos változás, ezt láthattuk is, amikor az énekes a bevonulószám alatt olyan csillogós arany zakóban és parókában lépett a nagyszínpadra, amit Komár Laci is megirigyelt volna. Mindegy volt, hogy angolról, latinról vagy gallról váltott németre, hogy elektromosan rockos vagy akusztikusan elgondolkodtató dalokat játszott, hogy középkori metálnak vagy bombasztikus folklórnak neveztük, a metafóragazdag dalszövegeket körülöttem mindenki teljes torokból ordította. Én mondjuk nagyon hiányoltam a közkedvelt „Kleid Aus Rosen”-t.
A posztmodern időkben, ahol folyamatosan figyelni kell a hallgatói szokásokat, nehéz megjósolni a zeneipar jövőjére vonatkozó előrejelzéseket. Ezekben a viharos korszakokban a De/Vision sziklaszilárd tudott maradni. Steffen és Thomas több mint húsz éve ad ki albumokat, amik többször is felkavarták már az állóvizet, sőt a leghűségesebb rajongóknál is irritációt idéztek elő. Az új stílusok túlzott kipróbálása lehetővé tette nekik, hogy meghatározzák zenei orientációjukat: lágy, de feltűnő pop dallamok és az érdekes retróelemek közötti kereszteződés még mindig napirenden van. Mindig friss és mindig izgalmas. A produkció feltárta az elektronikus zene legmagasabb szintjét („Synchronize”, „They Won't Silence Us”, „Try To Forget”), egyedülálló pillanatokat szerezve a kifinomult elektro rajongóknak.
A Nephilimek az izraeli mitológiában óriási félistenek voltak, akik az ókorban jártak a földön, így jó analógia ez a Fields of the Nephilim névválasztásának. Carl McCoy a gótikus mozgalom igazi titánja, aki az elmúlt három évtizedben otthagyta a jelét a gothic, a metal, valamint az ipari zenében és a mai napig formálta a stílust. A drámai hangulatot a monumentális rock és az elégikus-pszichedelikus szett hordozta magával („Last Exit For The Lost”, „Moonchild”, „For Her Light”, amit megfelelően támogatott az énekes sötét hangja és a nagyszínpad füstgépei is.
A brutális belga Suicide Commando táncos, ugyanakkor zavaró pillantást vetett az emberiség szakadékára. A szcéna-ikon minden albummal egyre mélyebbre juttatta az emberi psziché komor oldalát és egyesíti a sötét szövegeket a pszichotikus kiabálással, a kőkemény ütésekkel és a zord hangfelülettel, ami megremegtette a táncparkettet. Egy olyan pokoli utazásra invitált, ami nem csak a veszélyes pszichopaták belső világával foglalkozott, hanem a társadalmunk közepén feltűnő gonoszsággal is. Ha Charles Manson a techno-korszakban tombolt volna, biztosan ez lett volna a zenéje. Olyan erős szettel jöttek a fiúk („Bind, Tortures, Kill”, „God Is In The Rain”, „Hellraiser”, Cause of Death: Suicide”, „Dein Herz, Meine Gier”, „Die Motherfucker, Die”, „Devil”), hogy muszáj volt végig ott maradnunk és kicsit késni a nagyszínpad fő fellépőjéről.
Az ír-angol duó az aktuális elektronikus és indusztriális stílusok, a rock és popelemek és a stimuláló érzelmes énekhang egyedülálló keverékét mutatta meg nekünk a modern elektro-ütemeken keresztül („When Is The Future”, „Control”, „The Great Divide”, „Chrome”,) az érzelmes balladákig („Illusion”, „Nova”). A VNV Nation mágnesként vonzotta magához a tömeget, mindenhol táncoló lábak emelkedtek a magasba, ritmikusan lépegettünk a zenére. A zenekar egy pillanat alatt elvarázsolt minket, sokat segített ezen az is, hogy Ronan németül kommunikált a közönséggel. Kiderült, először 20 éve léptek fel ezen a helyen, de akkor még a Zillo fesztiválon. Méltó befejezése volt a hétvégének, a koncert után mindenki boldogsággal az arcán haladt a sátorhelye felé.
Jövőre jubilál a fesztivál, 20. alkalommal fogják megrendezni. Az első 666 darab jegy már ismét rekordidő alatt elkelt, de ami a legdurvább, hogy már a következő árkategóriás jegyekből sem lehet kapni egyet sem. Néhány név már kikerült a következő évi felhozatalból, amit megnézhettek a hivatalos weboldalon.
Ki jön velünk ünnepelni? M'era Luna 2020, mi ott leszünk Veled!
