Landes-Fuss: Egy rém ronda...

Velence, Los Angeles külvárosa. Elkezdve az olvasást, egy pillanatra megakadtam, ja, igen, persze, Velence, azaz angolul Venice. A hely, a kultikusnak is mondható hely, ahonnan például Jim Morrison és a The Doors is elindult, arra a később végzetesnek bizonyult útra. Ide, a strandra érkezik – ahogy később becézik – Frenchie (fordíthatjuk például ’Franciácskának’ is), a harminchat éves, zsidó származású, francia, drogos újságírónő.
A strandon a tévéből ismert (?) Kalifornia; drogosok, hippik hazug feelingjével és az ugyanolyan hazug szabadság eszményével. Mert elindulva az utcákon, a vándorlót hamarosan a gettók dekadens és önmaga körül forgó, sivár világa várja.
Frenchie tizenöt éve drogozik. Bár nem a durvább variációt nyomja, heroin és származékaik, hanem „csak” gyógyszerezik, ezeken él, az ő „drágaságain”, ahogy nevezi őket. Nem depressziós ő, nem is az a tipikus lecsúszott fajta. Egzisztenciája általában biztosított, szabadúszó újságíró, azaz különböző szerkesztőségek megbízásából és pénzén járja a világot és küldi cikkeit. Intelligens, talpraesett, vonzó csaj. Egy igazi egyéniség. Egyértelműen nincs kifejtve a műben, ami egyben az írónő önvallomása is, hogy miért lett belőle narkós. Talán temperamentumához laposnak, sivárnak találta az őt körülvevő világot. Talán ez volt az oka, talán nem. Mindenesetre a regényben kibontakozó személyisége ezt sugallja. Persze ez nem felmentő körülmény, nincs is ilyen utalás a műben, még burkolva sem.
Frenchie a tengerparton bedrogozva azt veszi észre, hogy sorsa egy fura helyre viszi, egy vörös barakkba, ami egy rendhagyó rehabilitációs intézmény kábítósok részére. Nincsenek orvosok vagy pszichiáter, bárki bármikor elmehet, de ha elmegy, harminc napig nem térhet vissza, mert szerintük ennyi idő alatt legalább van ideje elgondolkodni, hogy komolyan gondolja-e a visszatérést. Ez egy zárt kommuna, egymáson próbálnak segíteni, hiszen ők átérzik, ismerik a másik problémáját, a kábítószeres egyéniséget. A szex a „program” része, de a szerelem az tilos, mivel tapasztalataik szerint a szerelmesek előbb-útóbb együtt lelépnek és kint újrakezdik a drogot, belehalnak vagy börtönbe kerülnek.
Frenchie végigjárja a különös légkörű helyen az elvonókúra szokásos poklát. De egyben újabb ismeretekre, meglátásokra is szert tesz. Ő nem fekszik le senkivel. Tartja magát. De aztán, úgy hozza a végzet, hogy eljön élete legviharosabb szerelme, ami ízekre bontja, őt, a kinti világban egykor pasizós, vagány csajt. Ki más felé sodródna Frenchie, mint a barakk sok fura figurája közül az egyik legfurább felé, a sittes néger, Elton felé. A zárkózott Elton felé, aki szintén nem fekszik le senkivel, aki csak a könyveinek él, akit az anyján kívül talán sose szeretett senki és csak kurvákkal volt dolga. De ne várjon itt senki valami szirupos végkifejletet, egymásba fonódó révbe éréssel, bár Hollywood is nagyjából errefelé van, de ez egy másik Amerika… A valóság, mint gyakran megesik, ha nem is feltétlenül tragikus, de sokszor szürke. Még ha nem is torkoll végérvényesen feketébe, mert hát Frenchie is az átélt dolgokon keresztül bizonyosan több lett. És szép lassan újra színesedni kezd a fekete-fehér táj…
Mégis, a regény eredetiségét nem elsősorban a leszokni szándékozó kábítósok világának bemutatása adja. Ahogyan a könyv fülszövegén is olvashatjuk, stílusa a „mai francia irodalomban egészen szokatlan hangvételű”. Nagyon jól és minden részletre kiterjedően van megjelenítve Frenchie belső világa, a gondolatai, tipródásai.
Pörögnek benne az egyén belső hangjának mondatai, olyasmi hatást keltve, mintha a belső világ rá lenne kötve egy különleges komputerre, ami a keletkező gondolatokat azonnal mondatokba formálva rögzíti. Mindet, jót, rosszat, fontosat és kevésbé azt.
Tabuk nélkül, semmit sem hagyva „szárazon”. Döntések, kétségek; mintegy képzeletbeli folyamatábrán végigvezetve a kifutási lehetőségeket, úgy, mint bármelyikünk életében, mert hát melyikünk ne vívódna időnként a lehetőségek és a kételyek birodalmában.
Frenchie elemeire bontja saját személyiségét, mint egy építőjáték kockáit, hogy azokat önkritikusan megvizsgálva, újra összerakja.
A regény tipikusan abba a kategóriába sorolható, aminek elolvasása után úgy érezzük, kaptunk valamit. Valami pluszt.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 26. - 06:17 | © szerzőség: Andriska István