Bizonyára sokak számára rossz mellékízzel bírnak a halállal kapcsolatos dolgok. Akik így gondolják, felállították tehát azon témák körét, melyek magyarázatától megriadnak, és ennek megfelelően messzire hárítják, vagy elfojtják őket. Semmi sem változtat azonban azon, hogy valamikor eljön az az idő, amikor előlép a halál, és a test, vagyis a fizikai burok széthullik. Hasonlóvá lesz ahhoz a halálhoz, amely a legtöbb ember gondolatvilágában él, de semmiképp sem ez minden, amit a halál mutatni képes, noha az átalakulás jelensége is megjelenik. Okkult körökben akkor is halálról beszélünk, ha a psziché régi része, vagy szellemi területe hal meg, és így új megjelenési formát ölt. Misztikus halálról beszélünk, ha a változásban egy nagyobb szellemi folyamat kerül megértésre, az, hogy a változás mindenkor milyen formában és módon hajlamos végbemenni.
Egy variáció szerint, ami hasonlóképp nagyon régi, az ilyen aspektusok kidolgozása a rítusokban történik. Sok ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza ezeknek a rituáléknak az eredete, például az egyiptomiakig, vagy a görögökig. Ezek a rituális tevékenységek dramatikus felépítésükkel és szimbolikájukkal valóban sikeresen szolgálták azt a célt, hogy az ott felszentelt jelölteket a halál élményéhez olyan közel juttassák, amennyire csak lehetséges, és hogy szembesítsék őket a számukra nehezen megérthető és talán megrendítő perspekítvákkal.
Ez a halálélmény – és az azt követő újjászületés, az antik világ egyik legjelentősebb / legfontosabb öröksége, miszerint a halál nem egy „kifelé irányuló / kifelé mutató” változás, hanem más síkokra és dimenziókra történő rámutatás. Azoknak, akik részesülhettek ezekből a misztériumokból, olyan ceremóniákat kellett kiállniuk, melyek a legmélyebb belsőbe hatoltak, és sokat sejtettek meg abból a formából, mely a halál közelében keletkezik. Az eszközök különbözőek voltak, lehetett szimbolikus temetés, vagy a sötétségbe történő másfajta alámerülés.
Ezekkel a „halál rítusokkal” újra és újra, napjainkig találkozunk, továbbra is végbemennek hasonló, vagy rokon okokból. Sötétek, nehezek és lassúak, néha koponyát, csontvázat vagy hasonló dolgokat tartalmaznak, különleges zajok és szavak jöhetnek elő, és minden tett és cselekedet a növekvő sötétségbe való az eltávozást szimbolizálja.
A régi egyiptomi misztériumokban Ozíriszt Széth, a „Vörös Isten”, a „Káosz Ura” feldarabolta, de hitvese Ízisz újból összegyűjtötte tagjait és felélesztette istenségéből fakadó mágikus erejével, a feltámadás formájában egy új életbe.
Ez a következő élet nem hasonlított az előzőhöz, ő lett a lelkek bírája a halál után, tehát más területre terjedt ki tevékenysége. Az istenmítosz analógiájára a jelöltek elindulását különböző rítusok szolgálták, melyek valamilyen halálnemet és feltámadást foglaltak magukba, hogy az azoknak megfelelő átalakulási folyamatok elinduljanak.
Az Eleusziszi jelöltek is átlépték szimbolikusan a halál küszöbét, hogy egy másik síkra érkezzenek, mégis – bizonyára a misztérium kérdéseire vonatkozó teljes titoktartás következtében, a rítusokról nagyon keveset tudunk.
Az úgynevezett természeti népeknél, mint például az indián törzsek, az ilyen folyamatok nagy fájdalommal járó procedúrák, mint az orr, vagy a fülek átfúrása, vagy a véráldozat és a szűkölködés különböző módjai. Ez is alámerülés a sötétségbe, a halál birodalmába és az éjszakába, hogy új fényben megtörténjen a feltámadás, az úton szerzett tapasztalatok azonban nem merülnek feledésbe. A „Hófehérke és a hét törpe” meséjében is találkozunk a halállal és a feltámadással. Hófehérke a halál merevségében fekszik egy üvegkoporsóban, és egy mérgezett almadarab kiköpése után új életre kel, a vér visszaszökik arcába, és a fiatal lány kivirul az új életben.
Az alkímiában a feloszlás (elrothadás) szükséges, hogy az új élet lehetséges legyen. Egy király elég a tűzben és megtisztulva és megjavulva száll új magasságokba.
A szabadkőműves, vagy hasonló társaságok rituáléjaiban különböző mértékekben szintén találkozunk a halál szimbólumaival és a megújult élettel. Gyakran szerepel „Hiram”-nak, a salamoni templom mesterének halállegendája, de mellette még megtalálható több hasonló legenda és történet is. Ezek a megrendezett rítusok megmutatják az utat a halálba, a sötétségébe, hogy hogyan kell átkelni azért, hogy elnyerjük a megújulást. Fontos a legsötétebb pont leküzdése, hogy az úton tovább lehessen haladni. Ezáltal feltárul egy mély misztérium a másik oldalról, az, amit nagyjából megértettünk a halál állapota alatt. A halál itt mindig egy új élet kezdete, ahol a „mag” megmarad, tehát nincs sem „kivül”, sem „vég”.
A nappal és éjszaka tartományainak allegóriáját egyiptomi utazásom alatt állandóan, tisztán érezhettem, mivel a Nap ott lényegesen gyorsabban ereszkedik alá, mint a mi tájunkon. Láttam valójában alászállni – és mihelyt az utolsó sugara is eltűnt, a nappal világossága utat engedett, és rövid időre minden árnyékba burkolózott – mígnem a nap a következő reggelen ismét, újult erővel és ragyogással lépett elő. Mitológiailag kifejezve végigjárta „éjszakai útját” a Sötétség Birodalmán keresztül, hogy újból felragyoghasson.
Sok növény is „látszólag” elhal a téli időkre, de a „magjuk” megmarad, és mihelyt a tavaszi napsütés melege a földön áthatol, feltámadnak a további életre, hasonlóan némely bebábozódó és a halálhoz hasonló állapotot felöltő rovarhoz, amely bizonyos idő után más rovarként folytatja életét. Példa lehetne erre a hernyó átváltozása pillangóvá.
Minden nép mitológiájában és a természet minden területén találkozunk a halál és élet, sötétség és világosság, fekete és fehér szimbolikájával, és még sorolhatnám a példákat…
Véleményem szerint a mindezekből származó lényeges felismerés – a halál relativitása – szemben mindennel, amit „valójában” jelent, és amik mi „valójában” vagyunk.
.:O:. írása az 'Edition 434' keretében
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
