Az attitűd szónak többféle jelentése ismert. Jelen mondanivalónk szempontjából fogadjuk el helyénvalónak a személyes beállítottság jelentést. Mit jelenthet ma egy átlag fiatalnak Ian Kevin Curtis, a legendás Joy Division együttes tragikus sorsú énekesének személye? Mi igézi meg a gondolatot és annak ellenére, hogy más sorsát senki sem veheti magára, mi az a karizmatikus légkör, ami körüllengi ezt a fiút, túl a legendákon, túl magán a zenészen és az utókor sokszor feltupírozott, belemagyarázós elemzésein?
Ki ismerte egyáltalán Ian-t, hisz’ állítólag személyisége még zenésztársai, sőt családtagjai előtt is kevésbé ismert volt? Épp ezért szándékozom pár vakuvillanásnyi rövidségű képsor erejéig megmutatni, hogy nekem mi irányította érdeklődésem feléje, megelőlegezve azt, hogy egymás fejébe úgysem láthatunk bele, bármennyire is törekvőek vagyunk ez irányban, bizonyos dolgok által kiváltott életérzést, hangulatot igen nehéz közvetíteni a másik felé. Ezért valószínűleg továbbra is érvényben marad az a már-már közhelyszerű vélemény, hogy adott meghatározó személyiségekben, ha nem is túlontúl távoli kapcsolódási pontokban, de mindenkit más és más momentumok érintenek meg.
Ismerte-e valaki teljes egészében Ian-t, vagy mindenki csak az önön maga számára elfogadott vagy saját érdeklődési körének megfelelő szeletet követte figyelemmel egyéniségéből? A témáról, főleg a nyugati szakirodalomban, cikkek tömkelege jelent meg, és ahogy mondani szokás, könyvet lehetne belőle írni. Írtak is, ha mást nem is említünk, csak az egyik legfontosabbat, amit Ian felesége Deborah írt. Nekem Curtisről, egy fanatikus nézőpontjából tekintve, felületesek az ismereteim. Benyomásaimat a ’Q magazin’ 2005. áprilisában megjelent cikkéből merítettem, amelyben néhány – nevezzük így – kulcsmondat különösen felkeltette a figyelmemet. Tisztában vagyok vele, hogy minden szövegkörnyezetből történő öncélú kiragadás termékeny talaja a spekulációnak, a belső mozgatók szempontjából értékelt hitelesség veszélyeztetésének. Nem tartom magam még távolról sem J.D. szakértőnek, sem valami önjelölt Curtis-imitátornak, csak talán szerényen megjegyezhetem, és ez is ezen cikkem nem titkolt célja, hogy bizonyos mértékben átérzem Ian világát, még ha utolsó tettével nem is értek egyet.
Curtis „egy tisztességes kinézetű egykori köztisztviselő, fiatal feleséggel és egy kislánnyal”. Tehát itt a punk szó alatt nem annyira a külsőségeket kell érteni, inkább egy szellemi hozzáállást. Ahogy szoktam mondogatni, ha szóba kerül, nem az a „tarajos” punk volt, hanem egy tipikus angolosan kinéző „lenyalt” hajú fiú. Valahogy magam is a szubkultúrákban inkább az alternatív szellemi megoldások felé vonzódtam, azaz, egyesek szemében talán ellentmondásos módon, az extrém külső megjelenési módok nem vonzottak. (Persze ez nem jelentette azt, hogy az alapvető szubkulturális kellékek – pl. a bakancs – ne lettek volna meg.)
„…égő cigarettával égette karját…” Annak idején ezen is néhányan „átestünk”, még ha nem is egyértelműen önpusztító jelként, de mindenképp a hétköznapok monoton üresjáratában egy bizarr, de mégis a fájdalomra vonatkozóan egy önfegyelmező és egyben megvető dacként, ami egyrészt a ’valamit tenni kell, akkor is, amikor éppen úgysem lehet tenni semmit’ megnyilvánulásának fogható fel.
„Nappal a Munkaügyi Hivatalnál dolgozott (…) nem zárkózik el a normális élet elől.” A tizen évek elmúltával legtöbben így vagyunk vele. Napról-napra a munkahely, az iroda, illetve kinek mi. Telnek a napok, sokszor erőszakot veszünk magunkon, alkalmazkodunk, így kell, így szokás, így elfogadott.
De belül munkálkodik a nyugtalanság, a valaminek a keresése. Mégis a kötöttségeket nem szaggatjuk széjjel, mert egyszerűen fogalmazva, elég hamar rájövünk, hogy a vagdalkozásból nem lehet megélni, a lázadás állapotát sem lehet folyton a felszínen tartani, mert ebbe is bele lehet csömörödni. Kényszerpályára kerülünk. De a valami csak munkálkodik tovább…
Próbáljuk a saját egyéniségünket megtalálni, beazonosítani. Járjuk az utat, szemlélődünk, vizsgálódunk, vándorlunk, mint Zénón (utalás M. Yourcenar: Opus Nigrum c. monumentális regényének orvos-teológus-filozófus főszereplőjére).
„…Deborah észrevette, hogy férje elhátrált régi önmagától.” Gyakran megesik, hogy a folyamatnak ez a vége. És elkezdődik a pengeélen táncolás, ott áll előttünk a mezsgye, amin alig lehet járni. (Bár Curtis személyiség alakulásának nem csak ez volt a közvetlen, legalábbis a mindenki által érzékelhető oka.)
„…könyveket olvasott a Harmadik Birodalomról és más zord témákról”. Egyszer (de lehet, hogy többször, igen) tőlem is megkérdezték, hogy miért olvasok ilyen könyveket, miért foglalkozom ezzel? Legelőször is azt válaszoltam, hogy foglakozok és foglalkoztam ezenkívül még annyi mással is. Kétségtelen, hogy érdekelt a politikán túl megmutatkozó esztétikum, a grandiózus méretű akarat, lelkesedés oldala; az emberi tényező. De a fő ok a titok keresése volt; a kulcs a nagy megoldáshoz érdekelt. Először közvetlen hatásként, azaz, hogy milyen erők játszottak közre, hogy a Harmadik Birodalom a kereteket szétszakítva egy időre kilépett a történelemből. Majd végül eszkatológikus vonatkozásban (a hittudománynak az az ága, amely a világ sorsával és elmúlásának problémáival foglakozik, valamint azzal, hogy mi lesz az emberekkel haláluk után). Aztán ott volt még az elvitathatatlan hatás kutatása, az ifjúság nagy kalandjaként felfogva, amely kilépett apáik szürke világából. A Joy Division-t gyakran vádolták nácizmussal, de Ian sem volt náci, itt más „feelingről” van szó, ha lehet így nevezni, erre akartam utalni az előbbi sorokkal.
„Lesújtó volt számomra, hogy Ian minden szabadidejét azzal töltötte, hogy olvasott és gondolkodott az emberi szenvedésről” (részlet felesége Touching from a distance c. könyvéből). Igen, ebben még mértéket tartani is nagyon nehéz, a megállás meg szinte elképzelhetetlen. Ezt tudom magamról. A „lázas” kutatás, keresés, a megismerés lépcsőről lépcsőre. Újra és még mindig a titok hajszolása. És csak tornyosulnak a még elolvasásra váró remekebbnél remekebb könyvek. És más „zord” témákhoz kapcsolódó művek, mélylélektani vonatkozású regények, felvilágosító művek titkos társaságokról, stb. Nincs megállás. Kívülről nézve elismerem, időnként tényleg lesújtó lehet.
Na igen, és elmaradhatatlanul természetesen a zene. A J.D.-t szokták emlegetni a ’dark’ műfaj előfutárának is. A zenei megoldásokon túl, akarva-akaratlanul közrejátszik ebben Ian mély hangja is. A mély tónusok, ez már megint egy másik világ…
Curtis kétségtelenül a minőség, a tartalom megragadására tört. Egyes vélemények szerint olyan benyomást keltett, azokban akik a felületesnél valamivel jobban ismerték, mint aki „kiakar bújni a bőréből”. Mindenféle belemagyarázás nélkül egyértelmű, hogy ezen késztetése tette számára kedvenc regényévé Misima Jukio Az aranytemplom című művét. Curtis és azon túl is, a nyughatatlan, önmagukat és még valami mást is kereső személyiségek megértéséhez feltétlenül szükséges ismerni ezt a nagyszerű művet. A kiútkeresés története, megtörtént keretekbe ágyazva.
Sajnos Curtis hiába „szökdelt” felfelé, mindig visszaesett. Valami végérvényesen szétszakadt benne, ahogy búcsúlevelében írta: „(…) ezt nem bírom tovább”.
1980. május 18-án macclesfieldi otthonában felakasztotta magát. Ian útját eddig tudjuk nyomon követni (ismételten utalás az Opus Nigrum c. regényre, illetve annak zárósorának hasonlóságát alkalmazva).
Mert ahogyan a szintén tragikus véget ért írónő, Virginia Woolf is mondta: „az érzés végletei az őrülettel rokonok.” A holtponton való túljutást elősegítendő én mégis inkább Szerb Antal: Utas és holdvilág című nagyszerű regényének záró akkordjait idézném, melynek az utolsó mondata így hangzik: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.
R.I.P – Rest In Peace. Nyugodj Békében Ian. Igen, ebben a formulában minden szónak súlya van…
(a cikk Ian Kevin Curtis halálának 25. évfordulójának évében íródott)
