Az 1001. tó meséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy összetéveszthetetlen hangulat, mely úgy keletkezett, hogy egy tiszta vizű tó, az ezer tó egyike hidegen csillogott a sűrű fenyves közepén. Ezüstös ragyogását csak a szél és az erdei állatok hangja törte meg. A táj ember nélküli, de nem embertelen, nem idegen, nem félelmetes, hanem természetes, otthoni miliőt áraszt. Körülbelül ezt képviseli a Nest zenekar Woodsmoke című lemeze.
A Nest egy kéttagú finn együttes, melynek zenéje elsősorban a kantelére, a finn nemzeti hangszeren alapul. A kantele az egyik legősibb húros hangszer, eredete több mint ezer évre megy vissza. A horizontális hárfák csoportjába tartozik, öt, tizenkettő vagy harminc húr van rajta. De a Nest zenészei a tizenöt húros „finn hárfának” is nevezett változatát használják a hangszernek. A hangszer népszerűségét annak is köszönheti, hogy a finn epikus hős, a Kalevala hőse, Väinämöinen is ezt használta. Így Elias Lönnrot nyomán a XIX századi finn tradicionális gondolkodás egyik szimbóluma is lett (1). De visszatérve a zenéhez, a Nest tagjai A. Tolonen és T. Saxell. Az előbbi kezeli a kantelét, utóbbi a többi hangszerért felelős, ami leginkább a dobokban és a különböző elektronikus effektekben merül ki. Nagyon kevés szöveg található a lemezen, de ezek is T. Saxell szerzeményei.
A Nest története 1999-re nyúlik vissza amikor is megszületett egy ambient szerű, de sok népi elemmel átitatott, mégis természet közeli zenei forma kialakításának ötlete. Az első demót 2000-ben adták ki Fabled Lore címmel, ami nagyon jó hazai és nemzetközi kritikákat kapott, ezután következett egy split lemez, a számomra teljesen ismeretlen norvég melodikus black-metal zenekarral az Isafjordal. Majd 2003-ban megszületett a jelen írás tárgya, a Woodsmoke. Ez nem az utolsó lemez, ezután még van egy újabb kollaboráció az Agalloch zenekarral és 2007-ben megjelent Trail of the Unwary.
Visszatérve a Woodsmoke-hoz, ez az általam ismert kiadványaik közül a legkiforrottabb és legkomplexebb. A winkelmanni kifejezés – amit ő ugyan a klasszikus antik görög kultúrára használt – a „nemes egyszerűség és csendes nagyság” teljesen megállja a helyét. Az első tétel a Silvershade Lynx olyan, mint egy barátságos fényes ösvény, ami bevezeti hallgatót a bevezetőben említett erdőbe és végigkíséri az útján. A jóval dinamikusabb második dal – a Call of the wild - a természet lüktetését, örök változását az alkonyati erdő árnyainak sejtelmes táncát idézi. A harmadik dal a By the healing water, egy olyan kor emberének világát vetíti elénk, amely nem megörökíti, hanem átéli a pillanatot, ahol a misztikum nem külön szféra, hanem a hétköznapok eszköze, ahol nem a természet legyőzése, átalakítása, hanem a vele való együttélés a cél. A lágy átvezető jellegű Otterheart tételt a Summer storm követi, ahol előtérbe kerül az elektronika, a kicsit zajos, karcos dal gondoskodik arról, hogy ne a tiszta nyugalom, lágy szirupos és sokszor idealisztikus képe rögzüljön az emberbe, hanem a természet valódi ereje is színpadra lépjen. A lemez középső dala ez, és valóban olyan, mint egy hirtelen zápor. A hatodik dal a Calmy passing monument, már a vihar utáni csendet és frissességet árasztja, és egyúttal megkezdődik a lemez levezetése is. A két utolsó tétel már az út végét jelzi, a legvégső dal már az alkony és az álom képeit vetíti elénk. Immár megérkeztünk és túljutottunk lelkünk erdején egy olyan tisztásra, ahonnét tisztán látszik a sarki fény.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
