Minden bizonnyal felfűtötte a január végi fagyos estét a Dürer Kert 041-be delegált esti táncmulatság két fellépője: a nemzetközi hullámokat is meglovagoló hazai synthwave projekt Lazerpunk, és a tavaly nyári Fekete Zaj Nagyszínpadát is beterítő, retinákat és hallójáratokat felpörgető (vagy éppen kisütő, kinek mi?) svéd Priest.
Lehet, nem csak bennem merül fel a kérdés: vajon a szervezőknek mennyire és mikor érdemes olyan bulikat szervezni, amire előre nem tudható lelkesedéssel mozdulnak meg az emberek. Még akkor is, ha mostanában úgy tűnik virágkorát vagy akár mainstreamesedését éli a (new/retro/)sytnhwave vonal, de ezen a január végi péntek estén a szigorú menetrend ellenére is a végére elég szép számmal gyülekező közönséggel, úgy tűnt van értelme és összességében egy remekbeszabott estét könyvelhettünk el, ahol azt kaptuk, amit vártunk.
Dehogy ne szaladjunk máris a végére, mindent csak szép sorjában szemlézzünk.
Van az a szakállas vicc, hogy az Open Doors milyen jófej, hogy stílustól függetlenül akár egyszerre több helyen és minden koncerten fellép (bocs!)… Viszont az azért tényleg helytálló talán, hogy ha egy koncerten van vendég/ előzenekar, ott ez a szerep tisztességgel megdolgoztatja a jeles posztra kijelöltet, akár ismerik az érkezők, akár nem.
A még éppen csak szállingózó közönséget mindenesetre Lazerpunk nem sokáig hagyta lébecolni, rögtön pengeéllel belevágott a 2018-as albumának (Death&Glory) kezdő számával, az Ego Death-el az éterbe és vitte is tovább a lendületet, tisztességgel.
Aki korábban már járt Lazerpunk koncerten, az sejthette, hogy most is érkezik a szettre egy meglepetés. Így is volt, és nagyjából számomra el is érte itt a tetőpontját az este felvezetése. Már a nyári Fekete Zajon is nagy sikert aratott kollaborációval –a leginkább saját jellemzésében witch house/future goth vonalon futó- Machabray lépett elő a fényvillanásokból, nem kímélve sem színpadot, sem pedig a szépen gyülekező közönséget.
Lazerpunk röpke 50 -60 perces bemelegítését követően némi áthangolással érkezett a színpadra a svéd Priest.
A Priest azt hiszem az a zenekar, akikre sok mindent lehet mondani: de azt, hogy hétköznapi semmiképp nem. És tény, hogy más egy fesztiválközeg, ahol random felfedező túrázik változatos zeneterepen a békés fesztivállátogató, és más egy klubkoncert. No de még így sem tudtam igazán eldönteni, hogy az ekkorra már a nagyjából 3⁄4 –ig telt teremben a vájt fülű hallgatóság vajon amiatt érkezett javarészt, mert meggyőző volt számukra a debütáló koncert a Zajon? Vagy netán érdekes/ izgalmas a BDSM szerkós camouflage/broskibeat érzésvilágú szintipop hangulat? Esetleg szimplán a Ghost az alapvetés és ha már az nem elérhető épp, de akkor egy side projekt is megteszi péntek estére? Ki tudja?
Mindenesetre azt le kell szögezni, hogy 1.) a Priest maximálisan felpezsdítette a terem hangulatát és akárki-akárhogy is vélekedik róluk: profin összerakott show-val kényeztették az éhes retinákat. És 2.) ráadásul egy klubkoncerteknek mindig megvan az a varázsa, hogy hatványozottabb és koncentráltabb keménymaggal találkozik az este folyamán az emberlánya a közegben.
És bár a setlist most talán rövidebb is volt, mint a nyári élmény, azért a ráadásban nem maradhatott el a 2017-es New Flesh album „slágere” a Vaudeville sem.
Mondhatnám, hogy a csapból is ez folyik… de persze nem így van (nálam legalábbis). Mindenesetre az este nagyon kellemesen záródott, és aki nem rohant az utolsó busz után, hogy hazaérjen a meleg lakásba és elég szemfüles volt: civilben bandázhatott a Srácokkal kint a kerti melegedőnél, vagy akár Fotel Bárban is.
És hogy mit is játszottak az este folyamán? Nos, a setlist:
