Hogy tudd,
milyen kikönyökölni egy toronyház teraszán, ahol nézhetem a saját lábam a színes üvegben, egészen a térdemig, meg az összekulcsolt kezeimet közötte. Már látom a felettem elterülő toronyházat a tetejéig, ami így az égig ér. Azt képzelem, hogy alattam a város, és én mindent felülről látok, csak az ég marad a helyén, és megfordul a világ, a toronyból lesz a mélygarázs üvegtetővel, és felette a város. De ha alattam a város, akkor hol vannak odalentről az emberek? Hát itt az épület üvegfalánál, ami ilyenkor neked is tükörként szolgál. Itt egy ősz hajú férfi, világos kabátban, végig néz a tükörben magán, csak vállmagasságban oldalra tekint. Aztán az a kékruhás nő fehér cipőben, gyors haj igazítás; meg azok a telefonáló lányok, egész közel mennek egy-egy ablakhoz. És tudod még senki sem volt itt a tükörfalnak háttal, nem állt meg egy sem úgy, hogy ne vette volna észre saját magát.
Volt, aki a lábát nézte, vagy csak a cipője talpát, a hasát méregette, meg a fenekét, a nadrágszára hosszát, Meg olyan is, aki csak egyetlen pillanatra látta meg magát, aztán gyorsan elfordult, elszégyellve magát, nem gondolván arra, hogy valójában az a furcsa, ha a tükörben valaki nem nézi magát. Mert mi mind folyton csak önmagunkat nézzük, itt élünk a tükrök előtt sokszor a metró sötét vagy a busz világos ablakában, a kirakatokban, az üvegfalakban, a homályos napszemüvegekben, a kivilágított plakátokon, a megállóbódék üvegeiben, a víz tükrében, gyakran egymás arcában vagy szemében. És ezt most azért meséltem el, hogy tudd, a tükör igenis segít, hogy mindenki megismerje önmagát. (elhangzott Gimesi András kiállításának megnyitóján)
Bodó Krisztina
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
