Éber álmok mesterséges természete

- Kormos Ferenc művei elé, MMIX. Január 22. -

„Az álom második élet…
Határozatlan föld alatti világ ez, lassacskán
világosul meg, s az árnyékból és az éjszakából kiválnak azok a
súlyosan mozdulatlan sápadt alakok ,akik a limbusban laknak
Majd kialakul a kép,
új fény világítja meg, és játszatja a különös tüneményeket:
- Megnyílik számunkra a szellemek világa.”

Gérard de Nerval: Aurélia

Álom, valóság, természet, ember alkotta mesterséges környezet. Egyazon felfogható realitás különbségek nélkül. Hiszen maga a természeti környezet is magasabb nézőpontból szemlélve mesterséges: az első Mozgató, az igazi Artifex szellemi aktivitása által valósul meg csak úgy, mint levezetve minden látható és láthatatlan emberi produktum. Az archaikus kultúrákban pedig az álmok birodalma komplementer Valóság, melyben a létezés szintén primer. Az egyetemes hagyomány szerint realizáció nélkül emberi életünk is csak folytonos álom. Olyan varázslatos álom melyet a teremtő – voltaképpen mi magunk- álmodik. Kormos Ferenc is teremtő. Álmait, szubjektív álmát közli, mutatja meg nekünk. Légyen szó akár a szférák zenéjéből és a ’domináns környezet’ esetleges hangjaiból megragadott, - gépeken keresztülvezetett különös ám semmi esetre sem idegen ritmust és harmóniát zengő – dalairól, sajátosan modern megoldásokkal kivitelezett ’organikus misztériumjátékairól’ vagy kézzel is megfogható képzőművészeti alkotásairól, mind személyisége által megtisztított, egyazon úton manifesztálódó putrefikált, igaz Művek.

Ezek a művek, azaz a kiállított grafikák, objektek és úgynevezett ’romtárgyakból’ megalkotott installációk a művész szándéka szerint közvetítők. Közvetítik megtapasztalt érzelmeit, érzéseit, egyéniségének szegmenseit s azt a valóságot melyre (vele) együtt-álmodva felébredhetünk. A falakon Kormos Ferenc sokoldalú ám mégis egységes gesamtkunstwerkjéből szemlélhetünk meg most részleteket a teljesség igénye nélkül. Megjegyzendő, hogy művészetével kapcsolatban igazán szerencsésnek az a conoisseur mondhatja magát, aki valóban látta már, hallotta, megérezte, átélte őt valamely színpadon. Szerencsére azonban az itt bemutatott képek is a művészből mint ’vevőből’ ’adnak’, mert az általa ’adott’ mozdulatok, hangmontázsok és a rá jellemző lyra, univerzalitása folytán két dimenzióban is erőteljesen hatni tud. Nyitott, befogadó lényének és vitathatatlan tehetségének köszönhetően síkbeli ábrázolásain épp úgy be tudja tölteni a teret, épp úgy tud játszani mint fellépéseinek színpadán. Mint tudjuk álom és játék szorosan összefügg: a legmagasabb rendű játék mágia; az álom oka pedig nem más, mint ez a játék. Aki uralni tudja a játékot, az uralja az álmot is. Egykoron normális-, manapság inkább csak ideális- esetben a kényszerű álmokból avagy az ’álgyönyörök’ rabságából egyszer minden tudatos létező fölébred, de nem mindegy mikor. Kormos hite szerint az olyan embereket, akik nem látnak, nem éreznek és nem gondolkodnak igen is föl kell rázni. A modern emberi gyengeséget segítheti ki szolgálatba állított erejével a gép, s a kettő együttese, egysége adhat mind az ébresztésnek, mind az ébredésnek lendületet. Nem véletlen hát, hogy Kormos műalkotásainak jellemzője egyfajta vitális dinamizmus: megteremtett alakjai, gépei, állatszellemei és felszínre hozott, psyché által szükségszerűen uralt archetypikus formái még ha tényleges physikalitásukban nem is mozognak, szinte örvénylenek, belső ritmusra élik önálló életüket. A dolog nagyszerűsége pedig éppen az, hogy a megérzett ritmus a mi ritmusunk, a mi világunk ősi-modern ritmusa; az interpretáció pillanatában előttünk születő álomszerű formák meg vélhetően kollektív tudatunk mélyéről oly ismerősek. Még ha felmerülhetne is párhuzam, vagy az analógia lehetősége Kormos és a szürrealista mester, Dali grafikáival kapcsolatban, biztosan érezhetjük, hogy itt mégsem az activité paranoiaquecritique messzemenően tudatos módszere hat. Blake vagy Spare neve lenne inkább említhető, illetve Ernst thanatosi ’túlvilága’ vagy a sámánok álom-ideje. Sok rajzán a nyugati kultúrában a XIX. század végén megjelent szecesszió virulens hatóereje sejlik fel, illetve kígyózó vonalainak, bizarr stilizált formáinak végig biztos támasztékként szolgál az árnykép, azaz a sziluett…parafrazeálva a szecessziót megelőző hanyatló romantika sötét dekadenciáját. A feketének ilyetén használata Kormosnál tulajdonképpen azt a megvalósított uraltságot tükrözi, melyben a fehér mellett ezt a ’nem színt’ - a kettősség értelmében (Dyas!) – úgy használja, ahogy kell. A tusgrafikákon megjelenő érzékeny és néhol leheletnyi törékenységgel bíró vonalak, de a konstruktivizmust és ösztönös szürrealizmust integrálni kívánó kollázs és montázstechnikák szintén, az egykori Munka kör fiataljaihoz, a magyar ”újromantikához”, leginkább pedig Vajda Lajos személyesebb világához társítják Kormos Ferenc rajzművészetét. Az ipari tárgykultúrából mind gyakrabban beemelt rekvizitumokkal s a konstans jelenléttel és quasisymbolikus értelemmel bíró - (meg)talált növényi eredetű, félig kész - lenkötél darabokkal három dimenzióssá tett alkotásaiban egy természeti környezetből érkező és gyökereit benne korán megtalált, rendkívül tudatos alkotóművész azon törekvése kap formát, hogy a mindinkább kikerülhetetlen ipari környezetben fellelhető technikai civilizáció plasztikus ’hagyatékát’ organikus elemekkel ötvözze össze és intuitív módon kiegészítve megbonthatatlan egységbe foglalja. Való igaz, hogy elődeinek tekinthető Schwitters vagy a közelmúlt nagy magyar objekt-művészei. Viszont Galántai, Móder, Lois vagy Várnagy konceptuális társadalomkritikája és bizonyos fokú iróniája helyett Kormosnál a tényleges belső világ megjelenítése kapja az igazi hangsúlyt. Műveinek küldetése, konkrét célja van: művészeti felfogásának értelmében a mű akkor van befejezve, ha befogadásra találtatott.
Ma, nálunk, ez megtörtént.


A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2013. 03. 04. - 09:26 | © szerzőség: Rásonyi Ábel