Elhangzott Tóth Levente Rococo Now! c kiállításmegnyitóján 2014. március 22-én a Mixart-ban.
Nem vagyok művészettörténész, hanem egy képzőművész, ezért a stílusbeli és egyéb formai vizsgálatoktól eltekintek, és megpróbálom mint egyik művész a másikat tőlem telhetően méltatni. Persze mindez nem idegen a szakmától, hiszen maga a művészet egy kicsit olyan mint egy szekta… talán olyanok vagyunk mint a halálraítéltek… persze nem mintha a kedves közönség nem lenne az, csak valahogy mi jobban tudatában vagyunk ennek, és az amit a szociális létezés nyújtani képes olyan kevés… ez lehet az oka, hogy újabb és újabb kapuk nyílnak ki a szemünk előtt…
Bevezetésként még fontosnak tartom elmondani, hogy a festőművész, mint a létezésnek egy furcsa formája, a közhiedelem ellenére sosem választás kérdése, és talán Leventének is vannak olyan pillanatai, amikor szívesebben élne egyszerű és boldog életet, ha tehetné.
Azonban most megragadva az alkalom ünnepélyességét szeretném kijelenteni, mivel hol messziről, hol közelről követtem a művész pályáját, hogy ez a mai nap az a mérföldkő, amikor már a boldog hétköznapi lét választási lehetőségének illúziója is örökre elveszett.
Ecce homo, íme az első nyilvános szereplés, egyúttal a végleges elköteleződés, ahonnan már nincs visszaút. Persze a hétköznapi létezés boldogságának párhuzamba állításával, nem célom a művészeti létet deprimálni, hiszen amilyen elátkozott olyan áldott, és nagyanyáim falusi bölcsességét is megemlítve köztudomású, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!
Most rátérnék azonban magukra a képekre, amiknek léte az előbb elmondottakhoz képest paradox módon függetlenedik az alkotótól… Ahogy Keserű Ilona nyilatkozta egy interjúban: „A művek léteznek. A legjobb munkáimat élőlényeknek tekintem. Talán ez kissé nevetséges, de örülnék neki, ha lennének olyan tudományos kutatások, amelyek a mindenkori képzőművészek által létrehozott művek legjobbjait vizsgálnák, hogy azok rendelkeznek-e valami olyan potenciállal, ami fizikailag kimutatható módon hat, minthogyha rádium lenne benne, vagy más sugárzó anyag, ami műszerekkel mérhető… Számomra ez így létezik, csak nem tudom bebizonyítani…”
Tudom, hogy Levente is így tekint a képekre, nem véletlenül beszél róluk megszemélyesített formában. A kiállítás címe RococoNow! A rokokóra jellemző könnyed játékosság azonban privát mitologikus tartalommal dramatizált. Amit látunk az színes melankólia és törékenység. Arcnélküli titokzatos alakok, kortalanná kifestett arcok, tánc és lebegés.
Horror vacuiként finom színátmenetek és visszatérően megjelenő gömbök, amelyek a tér, mint fizikai fogalom, valamint a föld, a víz és a levegő földrajzi triumvirátusnak szabályosságát összezavarják. Most víz alatt vagyunk, vagy az égben?
Pokolba vezet az ösvény, vagy a szomorú Őszi chanson végén a társadalmilag elfogadott valóság áll?
A képeken megjelenő világ szürrealitása a bizonytalanság logikájával egy titkos, ismeretlen világra mutat.
Mégis ki akarna részt venni ebben az őrületben, amiben élünk, akkor inkább a folyton folyvást üldöző démonok, a halálvágy, és a remény egy másik világ létezésében, de a figurák törnek, a fejek zuhannak, a halak a szárazon nem kapnak levegőt.
És az is bizonytalan, hogy a flamingó még a szobában van vagy ráköltözött egy tapétára, hogy ott leljen menedéket? Persze ha jobban megnézzük a Vásott kölykök című képet inkább az ablakon túli világ tűnik pszeudonak, egy kiragasztott két dimenziós világnak, míg a szoba belső tere maga a végtelen univerzum. Levente több munkáját megnézve sosem lehetünk biztosak abban, hogy épp kint vagy bent vagyunk.
Mondd, te mi a fenét csinálsz? Kérdezik a köpenyes alakok a társuktól. Pedig az is lehet, hogy a démonok is csak egy cseppnyi létezést kérnek, belefáradtak már a folytonos szomorúságba, csak lebegtetnének egy aranyhalat az égben.
Ez egy zárt világ amit itt látunk és nézőként mi nem tudunk belépni a képbe. Ha valahol is lenne egy kapu, mert kell lennie… csak mélyről, a sötétség felől közelíthető meg. A fényforrás, ha épp meg is jelenik, (például egy antik csillár képében) sohasem azonos a fényt adóval, hiszen minden kép a végtelen éjszaka megvillanó látomásainak utóképe, ahol a művész szemének fókuszpontja világít rá az alakokra. Egy párhuzamos világ szeletét látjuk, amelyhez nekünk nincs átjárónk, és a megjelenő alakok sem tudnak lineáris úton kiszállni közénk a térbe. Az egyetlen átjáró ebbe a világba maga a művész, aki egyszerre teremt, és egyszerre bolyong stalkerként ebben a világban. De ennek is, mint mindennek meg van a maga ára. Mert mint tudjuk a sötétség a fény árnyéka, és minél sötétebb van, annál vakítóbb a világosság.
Levente figurái semmihez sem hasonlíthatóak, nem a platóni ideatan materializált képei egy másik világban, nem is egyfajta tükörképek, hanem egy olyan távol lévő ismeretlen univerzum alakjai, ahol a kettő még nem vált szét. Azonban minden karakter saját szerepének korlátai között úszik a törékenységben, ami fokozza a művek különös drámaiságát.
Et is Arcadia ego… „ Én is Árkádiában” azaz „Árkádiában élek én is”, mondja a művész egyik képe címében. Árkádia… a boldogság és az ártatlan élet hazája, talán Thomas Mann Varázshegye. Ezt az elvágyódást tükrözi a művészre jellemző hanscastorpi menjek, nem menjek bizonytalanság is. És mivel még nálam a mikrofon elmondom, hogy ha el is mész, azért ne felejts el vissza-visszatérni közénk.
Most végezetül mindannyiunk nevében köszönöm Leventének ezt a lehetőséget, mert hiszen ha belépni nem is tudunk ebbe a világba, arra lehetőséget kapunk, hogy kívülről betekintsünk.
írta és közzétette az esten Hudák Maja
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
