Több, mint 20 éve varázsolja el az elektro-gothic-industrial rajongókat karácsony első napján az idén is a chemnitzi Stadthalle-ban megrendezett Dark Storm Fesztivál. Már kapunyitáskor rengetegen várakoztak a bebocsátásra, szerencsére mindenki hamar bejutott a precíz szervezésnek köszönhetően. Az előcsarnokban egy kisebb piac fogadta a látogatókat, nemcsak ételt és italt lehetett vásárolni, hanem kedvenceink cd-it is beszerezhettük, illetve a ruhatárunkat is felfrissíthettük. Hiába voltunk kb. kétezren, a tömeg szépen eloszlott a két teremben.
Kezdésnek jó bemelegítés volt a táncolni vágyóknak a Destin Fragile, a Spetsnaz tagjainak a szinti-pop formációja.
Sokan voltak kíváncsiak a kora este fellépő She Past Away-re. Volkans sötét hangja, a kizárólag török dalszöveg, fülbemászó dallamok és a verhetetlen ritmus már védjegyévé vált a 2006-ban alapított együttesnek.
Aki picit pörgősebbre vágyott, annak a másik teremben a Faderhead nem okozott csalódást. Elektro/szintipop EBM-el párosítva, minimalista house zene, aggrotech elemekkel. A legnagyobb tombolást a „Tanz, zwo, drei, vier” váltotta ki.
Utánuk következett a svéd Spetsnaz, tovább forrósítva a hangulatot. A dobos diszkréten a színpad egyik oldalán állt a dobja mögött, a frontember pedig, mint egy ragadozó a ketrecben dinamikusan vonult a színpad szélén balról jobbra, majd jobbról balra. Jó hangulatban volt mindkét tag, egymás közt viccelődtek is, a téma a dobos hasa volt. A „That perfect body” közben a dobos széttépte magán az inget, majd végigcsorgatta a hasán a hideg vizet. Nem maradhatott el a szokásos EBM lökdösődés sem, a rajongók legnagyobb örömére.
Sietnünk kellett, pár perc múlva kezdődött a nagyteremben az 1993 óta létező Hocico. Őket már senkinek sem kell bemutatni, a mexikói aggrotech duó igen nagy népszerűségnek örvend Németországban is. Szex, hazugság, visszaélés, halál és a vallás határozza meg a szövegeket, a háttérvideók is mindig adják ezt az érzésvilágot. A két halálangyal vadul dobolt a jobb és bal oldalt, Racso a szokásos unott pofát adta, Erk pedig az energikus ördögöt, aki a színpad minden négyzetcentiméterét bejárta a koponyás mikrofonállványával. Az utolsó két számot sajnos már nem tudtam megvárni, rohanás volt vissza a kisterembe, kezdtek a kedvenceim.
A Solar Fake igazi meglepetéssel kedveskedett, élő dob erősítette a dalokat. Legyen szó a pörgősebb számokról vagy a romantikusabb slágerekről, Sven már az első másodperctől kontroll alatt tartotta a rajongókat és otthonos hangulatot teremtett. Bámulatos hangjával nemcsak a női szíveket rabolta el, hanem egyesítette az egyébként nagyon is különböző gothic-ebm szcénát. A közelgő albumról csak egy számot („The pain that kills you too”) játszottak el, most inkább a régi slágerekre koncentráltak, amit én egyáltalán nem bántam. Jobban szeretem koncerten úgy hallani az új dalokat, hogy már ismerem őket. Az énekes minden egyes albumnál hasonló, de mégis más stílust vesz fel, a két gyűrű helyett már három díszelgett az ujján, a szakadt nadrágját lecserélte egy kevésbé szakadtra, az ingjén több gomb volt kigombolva, mint ahogy korábban megszokhattuk tőle (egyébként párszor majdnem le is tépte magáról, a hölgyek hatalmas sikítással reagáltak a szokatlan helyzetre) és elég gyakran elmutogatta, miről is szól az adott dal. Herr Feller-ben egy kiképző őrmester veszett el, tapsoltat, ugráltat, hevíti a tömeget és persze sikere is van benne. A teste megzabálja a szintit (most is picit elhajlott a szintetizátorállvány lába, pár billentyűzet kitört), néha a szinti emészti fel a testét, amikor ráesik és alig tud felállni és szokásához hűen most is szerzett jó pár sérülést. Herr Friedrich az ellentéte, a projekt elegánsabb fele, ő a hangja és a lelke az együttesnek. Szeretem a kontrasztot az örökké fiatalosan kinéző Sven és a mindig felpörgött Andre közt.
A Project Pitchfork sajnos késett 10-15 percet, a másik teremben pedig épp átállás volt, így tömegnyomor alakult ki, alig lehetett beférni. Az egész koncert nagyon pozitív és kimerítő volt, az oxigén keresése azonban nem volt mindig könnyű. Szerencsére az akusztikus kábítószerrel („Timekiller”, „Rain”), amely a fülünkön keresztül a testünkbe jutott, könnyen leküzdhető volt. Olyan energiákat szabadítanak fel, amit nehéz szavakba önteni, meg kell tapasztalnod, hogy megértsd. Január elején várható az új album, mi már kíváncsian várjuk!
Sajnos itt sem maradhattam végig, a kisteremben már a Leather Strip nyújtott zenei utazást a klasszikusai közt a régi EBM iskola barátainak legnagyobb örömére. A barátságos elektro óriásnak nincs szüksége nagy színpadi showra ahhoz, hogy inspirálja a rajongókat, pontosan tudja hogyan tartsa fent a hangulatot. Claus nemcsak a közönséggel kommunikált, hanem a szinti mögött ülő Kurt-tal is, a finom nézésekből, apró mosolyokból látszott, hogy a férje jobban van és ők örökké összetartoznak.
Ismét rohannunk kellett, Chris Pohl és csapata belekezdett a „Black”-be, ami máris felszította a tánclázat. A Blutengel az évek során számos himnusszá vált számot szerzett, amelyek nélkülözhetetlen részét képezik a fekete szubkultúrának. A dalválasztás így persze sosem könnyű, de a „Lucifer” nem hiányozhat egyetlen egy turnéról sem. A hipnotikus és sikeres színpadi műsor különleges mélységet és intenzitást kölcsönöz a számnak. Az „Engelsblut” a refrénnek köszönhetően az egyik nagy közönségkedvenc, a rajongókat szívesen énekeltetik is. Sötét és romantikus témákat választott az énekes (szerelem, vámpír, szex, fetisizmus, halál és halhatatlanság), csodálatos zárása volt az estének.
Az számomra nyilvánvaló volt, hogy egyik együttes sem fog ráadást játszani (fesztiválon általában nem engedik), de azt picit furcsálltam, hogy az utolsóként fellépő sem jött vissza. Mindenesetre, akiben még maradt szufla és bugi, jót bulizhatott az afterpartin, ahol a Faderhead énekese szolgáltatta a talpalávalót.
Jövőre is vár mindenkit a fekete karácsony!
