Mindig tud szívet melengető meglepetésekkel élni a lipcsei szerevzőgárda. Ilyen volt idén a legendás Arcana meghívása. Számomra Ők az egyik zenekar, akik a Dead Can Dance hosszabb hallgatása mellett betöltötte azt a hiányt, amit csak Lisa és Brendan tudott nyújtani a 90-es években.
Bár a fentiek kicsit merészen hangozhatnak, de a Peter Bjargo által életre hívott Arcana valóban tudja a lelket hasonlóan simogatni, nemcsak az emelkedettség de későbbiekben a világzenei irány is rokonságba hozta a Dead Can Dance-el.
Nagy öröm volt tehát, hogy a már egy ideje szólómunkákkal jelentkező Peter újra megfújta a harsonákat, hogy a lipcsei színház színpadán egy (sőt egy külső templomi helyszínnel a Kirchenruine Wachau-ban duplázott is) retrospektív koncerttel emlékezzen a dicső 25 (!) éves múltra.
Azzal a közhellyel nyugodtan élhetek, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni a Schauspielhausban. A csoda mintegy órán keresztül tartott, nehéz lenne azt az áhitatot visszaadni. Egy maroknyi tökéletes béke, a falakon kívűl rekedt démonok valahol nyűszítve csaholhatnak - ezek a pillanatok, amiért érdemes ennyit utazni, áldozatot hozni.
Külön öröm, hogy Peter bőkezűen bánik az első dekáddal, a Dark Age of Reason vagy a Cantar de Procella a fő merítési terület - legnagyobb örömömre. Nemcsak nekik visszaemlékezés ez, sok kép fut át agyamon. Templomkertek és temetők, sötét téli esték, amikor az Arcana zenéje kísért utamon, útjainkon.
A végén viharos taps, ekkor Peter is megenged magának egy félmosolyt, majd a szertefoszlik az álom, de egy darabkáját hazaviheti mindnki magával: téli estéken jó lesz tenyerünkbe venni.
Valovics Tímea fotói
