Az idei Treffen záróakkordjai között akadt néhány mellbevágó sokkélmény, természetesen önként és dalolva vállalva - úgy szép az élet, ha ZAJlik.
Évek óta bakancslistás számomra a Trepaneringsritualen, amely Thomas Ekelund tagbaszakadt noiser gladiátorfényben és vérben megmerítkező produkciója. Bár az A38 hajóra még az esztendő elején eljutott, de mellékszálként, a Batushka és más metalban utazó cirkuszi brigádok felhangolójaként. Ebből annyira nem kértem, de Lipcsében végre alkalmam nyílt látni és hallani a pusztítás hangjait.
Jobban állt volna a svéd zenésznek a kantin helyett a Volkpalast kupolás terme, de ne legyünk telhetetlenek; önmagában már az is kiváló, ahogyan megszólalt. Az utóbbi időkben a death industrialt metallal is nyakon öntve szervírozta, talán a körítésnek (Batushka) is köszönhetően, de szerencsére ezen a fekete hétfőn visszatért Ekelund a gyökerekhez. Sűrűn és lassan hömpölyögve telt meg ezzel az elátkozott zajjal és károgással a hallójáratom.
Az első tételeknél vértől csöpögve - közel állva jó büdös volt - egy harisnyaszerű anyaggal a fejét kitakarva meglehetősen hátborzongató látványt nyújtott emberünk. Bár az egész benyomás simán lehetne egy félresikerült motoros találkozó balesetes végeredménye, a zenei aláfestés valami egészen mást rak össze: ha belegondolunk, hogy alkotónk a Currrent 93-at jelöli fő inspirációs forrásként, akkor tudhatjuk, hogy a Born To Be Wild életérzés mennyire távoli mindettől.
A koponyalékelés nálam működött, ha számításba veszem, hogy a fesztivál ötödik végigtolt napján már a sötét massza amúgy is nehézzé és már-már áttetszővé szűrt, akkor a Trepaneringsritualen volt az fekete hab a tortán, ami az utolsó kegyelemdöfést adta.
fotók: Valovics Tímea
