Kevés zenekar tudott akkora hullámokat verni az elmúlt bő évtizedben a gitárzenei színtéren, mint a bristoli IDLES. A 2009-ben alakult ötösfogatot gyakran egyszerűen a post-punk újjászületésének egyik legfontosabb szereplőjeként emlegetik, de ez valójában kevés róluk. Zenéjük ugyan a punkból, a hardcore-ból, a noise rockból és a post és artpunkból táplálkozik, mégis valami egészen sajátos, puskaporos elegyet alkot: egyszerre nyers, zaklatott és kíméletlen, ugyanakkor meglepően emberi és érzelmes.
A 2017-es Brutalism robbanásszerű bemutatkozását a Joy as an Act of Resistance követte, amely nem véletlenül vált egy egész generáció egyik meghatározó albumává. A későbbi lemezek, az Ultra Mono, a Crawler, majd a tavalyi TANGK már azt is megmutatták, hogy az IDLES nem hajlandó beleragadni saját szerepébe: miközben megőrizték elementáris erejüket, zenéjük egyre árnyaltabbá vált, a düh mellé pedig egyre több szeretet, intimitás és remény társult.
Pontosan nem tudom, mikorra tehető, amikor ez a próbatermi koncertjük elém jött, de lenyűgözve néztem azt a "pattanásig feszültséget", vártam, hogy robbanjon a stúdió, csak sasoltam, majd azóta is évről-évre újranézem ezt a felvételt. És szépen sorjában megemésztettem a diszkográfiát - bekúsztak a korongok a bőröm alá, állandó utazó-zeném, egyik kedvencem lett a pánkban. És a születésnapomon be is jelentették, Budapestre érkezik az Idles, miután egy esztendeje teltház miatt lemaradtam Prágáról.
Joe Talbot frontember első pillantásra dühös szónoknak tűnhet, valójában azonban inkább afféle terapeuta, aki ordítva próbálja kirázni a közönséget a közönyből. Dalai tele vannak társadalomkritikával, de a célpontjuk ritkán egyetlen politikai oldal (azért tévedés kizárva, a mérleg jócskán bal oldalra billen). A gyűlölet, a kirekesztés, a nacionalizmus, a toxikus maszkulinitás és az embertelenség ellen emelik fel a hangjukat, miközben nyíltan beszélnek gyászról, mentális problémákról, függőségekről és a sebezhetőség fontosságáról. Talbot többször hangsúlyozta, hogy a zenekar nem pártpolitikai üzeneteket akar közvetíteni, hanem empátiát, szolidaritást és együttérzést – olyan értékeket, amelyek a mai világban sokszor radikálisabbnak hatnak, mint bármilyen politikai jelszó. Elsők között és kitartóan reflektáltak a Gázában történtek ellen, Budapesten megtapasztalhattuk, hogy nem restek bevonni a közönséget zászlójuk mögé.
Nem célom állást foglalni erőteljesen, de érzésem szerint a Budapest Parkban hallottak alapján túl is tolják a szekeret, ennyi nácicibáló jelmondatot még egy antifa klubban se hallani talán. Ezt félre is kellett tennem, hogy zavartalanul élvezhessem az amúgy kirobbanó produkciót.
Az IDLES koncertjei elsöprő energiájú, izzadságszagú közösségi élmények, ahol a színpad és a nézőtér közötti határ hártyává vékonyodik, gyakran át is szakad. A tombolás mögött mégis ott lapul egy különös gondolat: hogy a hangerő, a káosz és a düh végső soron nem rombolni, hanem összekapcsolni próbál bennünket. Ilyen össznépi pogót ritkán tapasztalok meg, az érzés a Frustration lipcsei megmozdulását juttatta eszembe. Talán éppen ezért vált az IDLES korunk egyik legfontosabb és legizgalmasabb koncertzenekarává, mert ott van bennük is az a plusz, ami a franciákban. Mindenre fittyet hányó hitelesség, ami a konzumpánk világában ritka erény.
Az est programja gyakorlatilag keresztmetszetét adta az IDLES eddigi életművének. A nyitó Levitator azonnal a mélyvízbe lökte a közönséget, amit szinte levegővétel nélkül követett a klasszikus Never Fight a Man With a Perm és a brutális erejű, személyes kedvenc, a Mother. A TANGK lemezről érkező Gift Horse és Dancer remekül bizonyította, hogy az új dalok ugyanazzal az intenzitással működnek élőben, mint a régi közönségkedvencek, míg a Mr. Motivator, az I'm Scum-himnusz, a Danny Nedelko vagy a Divide and Conquer gyakorlatilag folyamatos mozgásban tartotta a Budapest Parkot. A koncert végére érkező Rottweiler pedig ismét bebizonyította, hogy ennél pusztítóbb koncertzárót ma kevés zenekar tud felmutatni. Ha életműkoncertnek neveznénk a mostani turnét, nem állna messze a valóságtól, de egészen biztos vagyok benne, hogy az Idles tarsolyában ott lapul még néhány gyomros és ütőkártya, amibe nagyon szívesen beleállok majd.
