Tamás Ferenc fotói

Mint megannyi elhagyott gondolat, állok rozsdásodó csövek árnyékában.  Tekintetem végigfut a végtelenbe vesző vasvonalakon...valahol véget érnek. Talán egy gép gyomrában vagy a mindent forgató tengely árnyékában.  Gondolatban hallom a motor dobogását, hallom a kiáramló gőz dallamát, érzem a csövekben végigfutó áramlat lüktetését. Minden beleremeg. Szivattyúk halk monoton dala önismétlő végtelen szekvencia. Valahol felsikit egy szelep. Néma munkások teszik a dolguk, Biorobotok. Most itt az elhagyott gyár kriptájában járok. Ablakok homályos prizmáin megtörik a fény. Nem táncolnak gépek szüntelen. Olaj szag sem érződik már, csak a fém szerkezetek betonba égett helye. Ez a gyár enni adott annyi szájnak, kötelezettséget embereknek. Felelősséget. A modern világ nem volt más, csak egy fekete fehér képcsöves TV készülék, egy álom a jövő asztalán. Most csak a magány visszhangozza lépteim. Visszhang vagyok egy monokróm képben. Lábnyomaim jelzik a jelenem..., de a múlt is itt fészkel. Egyedül járok az épületben. Romantikus ez a magány, nem maradt itt semmi, csak mechanikus tetemek halvány  emlékei, közben azt hiszem mi sem vagyunk mások: vér, olaj és sár.