Rideg őszi este bandukoltunk a Dürer Kert felé, stílusosan mi illett volna jobban a közelgő Iceage koncert kereteként? A „fiatal dühös reformpunkok” Dániából éppen akkor kászálódtak ki a taxiból, amikor a helyszínre érkeztünk, a szőke énekest azonnal kiszúrtam, ismerős volt a kabátja – mint kiderült az ÁVÓ-t idéző vastag bőrcuccot Pesten turkálta a srác, a vikingek ezek szerint nem minőségi árut kínálnak a 21. században a világnak vitathatatlanul hidegebb felén. Aztán a srácok ahogy jöttek, haza is tipliztek az otthon felejtett gitárért, ezzel jókora csúszást generálva, de nagyobb számú közönséget begyűjtve a felhangoló két magyar bandának, a szívünkhöz már régóta közeli derTANZ-nak és Broken Cups-nak.
Gáborékat nem kényeztette el a sors ezen az estén, a többszöri technikai leállás darabokra törte a produkciót, inkább sejteni lehetett, miről lenne szó itt egységben kezelve: vélhetően a legütősebb előadásra, amit ma a posztpunk-punk-stoner fogalmában zenekar előad a pesti éjszakában. Zajzuhatag, gyomrozó basszus, zsigeri előadásmód –a Kaktusz megforgatva a torkodban. De ez most nem jött össze, ez van.
A Broken Cups sem kap rosszabb kritikákat a fentebb említettnél, a Hot Rats véleményem szerint jobban tényleg nem választhatott volna, valamint ez a koncert már úgy sikerült, ahogyan kellett, a magyar taréj becsülete tehát megmentve, pipa. A frontember (Fekete Dávid) inkább kisebb helyekről ismerős, az a szintipank, amit nyomnak, füstös apró klubokban nekem jobban fekszik, a Spectres előtt egy óbudai próbateremben is ütött, a Szabad az Á-ban is lehet faltól-falig fejjel rohangálni, ami a Dürerben hasonló adottság, hogy itt is van hangtechnikus, aki osztható, de túl nagy a tér, kicsit féltettem a dolgot, nem veszik-e el az anyázás a nagy területen? Nem veszett el, ugyanaz a harag és energia izzott a levegőben! Dávid ezúttal is nagyon haragudott a mikrofonra, harapta, a fejéhez csapdosta, míg az „alany” ezt megunva elrepült és nem is lett meg soha – néhány nappal később Dávid írta, hogy fogalmuk sincsen merre lehet, a koncert után sem találták meg. De ez nem lötybőlt ki semmit a törött csészéből, ha szabad ezzel az ócska képzavarral zárnom, az este legerősebb előadását láthattuk.
Bitangjó kritikákat kapott előzetesen a dán Iceage, olyannyira ment az ajnár, mintha legalábbis a 70-es években lennénk egy alig ismert Sex Pistols vagy Joy Division koncert fellépése előtt, valami olyasmi volt a levegőben, hogy aki lemarad, az kimarad… Fel is horgadt bennem a despota, az előzetes anyagok nem tüzeltek fel eléggé, és hát vizuálisan nehezen is tudtam elképzelni, hogy ezek a cukifiúk hogyan nyomják majd az igazi pánkot?
Hát meg nem is őrültek a színpadon, nem ebben rejlett-rejlik talán az ereje és kuriozitása az Iceage-nek. A disszonancia, amit minden számban megteremt a zenekar, a kiszámíthatatlan dallam-ellenes anti-slágerek vitathatatlanul érdekesek, még hanghordozón is 100-ból 99,5 ember eltekerné – és talán itt lehet a tarajos gőte elásva. Amikor ráéreztem erre a „logikára”, egyre inkább tetszeni kezdett a koncert, bár ez annak is köszönhető volt, hogy a második félidő szállította a „slágereket”, valamint végre itt fogódzót is leltem egy nagy kedvencem személyében, sok helyütt köszönt vissza az attitűd, ami a 80-as évek közepén annyira jó volt (ezúttal nem nevesítek, maradjon ez titok). Szóval nem értékelném alul-felül ezt a koncertet, rendben volt ez így, megérte éjjel fél háromra hazavergődni vidékre. És változott a pimaszul rövid félórás játékidő is, mert valaki Belgrádban pofánverte az énekest és visszakérte a pénzét – mi megkaptuk a majd 50 percet, aminél több nem is kellett, bár a helyében én húsznál többet ezek után csakazértsem toltam volna, maximum az ablakon át szaladok bele a budapesti éjszakába.
Valovics Tímea fotói
Oldalak
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
