”A világ azon sarka volt
egykor nekünk is otthonunk,
mely neked, jó úr. Biz’ sokunk
került ide bús rabságba,
mert itt az a szokás járja
-átok rá, és mindazokra,
kik fenntartják oly régóta-:
idefelé könnyű az út,
de errefelé a kapuk
mind csupán befelé nyílnak,
s ki már benn van, bárhogy sírhat,
vissza e föld nem ereszti…”
Chrétien de Troyes: Lancelot /1181 előtt/
Sokszorosító grafikai eljárások megjelenésével, a különböző technikák kifinomultabbá válásával mindjobban reprodukálhatóvá válhattak a korábban egyszeri lehetőségként létre hívott, szükségszerűen manifesztált műalkotások. Gondosan kifejlesztett eljárások, tudományos alapossággal megfigyelt vegyi folyamatok illetve erőhatásokon alapuló kölcsönhatások, későbbiekben pedig precíziós gépi áttétek alkalmazása vezetett el a disegno terjeszthetőségéhez, vagyis egy egyéni inventio rendkívül széles körben való megismertethetőségéhez. A jelenkor digitális képzőművészeti technikája, bonyolult számsorokra épülő rendszerével - néhány szélsőséges esettől eltekintve - szinte minden esetben megengedi az adott mű fizikai realitásba helyezésének (csaknem) korlátlan számú megismétlését.
Nyomatokról lévén szó, Kovács Roland itt bemutatásra kerülő, számítógéppel készített művei szorosan kötődnek egyfajta rejtélyes óraműhöz, mely egyszerre hozza kiszámítható mozgásba a sokszorosítás eszközeként funkcionáló modern nyomdagépet, lélekkel áthatott szeszélyes mechanikájával pedig a kompozíciókon megjelenő ’túlvilági’ figurákat. E különös figurák a kiállításon szereplő - fényképszerű, minden bizonnyal dokumentatív igénnyel elkészített - műveken mintha valóban egy megállított időpillanat constans örökkévalóságában léteznének: stasis-börtönükbe mereven bezárva. A szerkezet megáll, az ízelt végtagok és csikorgó szelvények mozdulata megtorpan, beáll a fókuszpont, fölvillan a vaku. S tényleg; egy korábban lejegyzett vallomásában a művész ’rövid állóképek’-ként definiálta e lényével egyszerre bensőséges, ugyanakkor tudatosan eltávolított viszonyban álló groteszk portrékat, melyek szerencsé(nk)re egy exorcismus-t követően - keretbe zárva - a nézők számára (ezúttal számunkra) is szemlélhetővé válhattak. Anyagszerűség és megfoghatatlanság kettősége jellemzi e szubjektív (párhuzamos) létsík applikációktól roskadozó idegen lényeit: összeállítottságukban a testek ismerős elemekből épülnek fel, úgy ahogyan egy zavarba ejtő, kellemetlen álom is elkerülhetetlenül tartalmazza az ébrenlét emlékeit. Kovácsnál fontosak a ’beemelt’ többnyire síkban tartott tárgyak minőségi szintjei. Régi korok műgonddal létrehozott igaz termékei ezek, akár egy gombról vagy érméről légyen szó akár egy sújtásról vagy varrott-hímzett textilmintáról, mind illeszkedő beépítettségük folytán szerves részévé válnak a konstruált új kontextusnak. (Régebbi, aurafényektől sugárzó impulzív portréképein még nem jelentkeztek a nosztalgikus igénnyel összeálló fraktúrák. Azokon, a ’túloldal’ pszichikus entitásainak életre keltéséhez elegendő volt egy-egy zsigeri rémületet kiváltó tekintet, félelmet keltő szín vagy egy enervált s mégis fenyegető testtartás.)
Kovács Roland látomásain a kísérteties fantasztikum tehát a ’digitalizált’, majd invenciózusan átalakított mesterséges részletekből és a valódi személyiségjegyeket maszkok mögé rejtő illetve azokat éppen álarccal megmutató alakok existenciájából alakul ki. Felfogható külső megnyilvánulásként az arc a perszonalitás korporális hordozója, ám mint maszk (persona) takarja el, őrzi maga mögött biztonságban a szív Önvalóját a valódi Én-t. Az itt tárgyalt vizuális alkotásokon azonban a cinikus fehér maszkok mögött és a biológiai enyészet miatt torzulásnak indult karakterjegyeket viselő egyértelműen halott arcokon félelmetesen primer negatív érzelmek, szubtilis szándékok bújnak meg. A szereplők bábfiguraszerű esetlensége okából mégis hideg színpadiasság, gúnyos kimódoltság hatja át e hieratikus tablókat, melyeken az arisztokratikus enumeráció kimértsége gyakran gyermeki viselkedésmintákat utánzó játékos pózőrködésévé alakítódik át. A megjelenített démoni hatalmak, de az Arthur mondakör szentekké magasztosult álomködben kibontakozó szereplői is, csak úgy, mint a külső űr technicista vívmányokkal ellátott megszokott ikonográfiájú idegenjei, látszólag mind önös érdekeik befolyása alatt állnak; tevékenységük ’elcsípett’ pillanata rejtett motivációjú munkálkodás a Félelmetes Birodalom építésén. Hétköznapibb figuráin is, mint az alkoholmámorban bizalmaskodó, rothadó élőhalott csavargóin, a verizmus dixiánus jegyei fedezhetők fel a sajátosan szürreális - kovács rolandi – eszköztárral elfedve: a mindenkori szemlélőt tükörrel szembesítve a modernkor önpusztító menekülési lehetőségének zsákutcájával. Ebben a művész számára oly ismerős, hisz általa megteremtett – vagy belé gyakran alászálló – univerzumban illetve annak élet-színpadán a művész maga szomorú cirkuszi bohóc alakjában ölt testet és ismeri fel magát őszinte pillanatában, ahogyan egykoron a comedia dell arte Gilles-jében az álmodozó rokokó festőművész.
Végezetül azonban észre kell vennünk és meg kell értenünk Kovács Roland művészetével kapcsolatban a tényt, hogy az általa bemutatásra kerülő szimultán világ, ahová most is meginvitál bennünket, rendkívül távol áll a ’mindennapi élet’ logikai összefüggésektől támogatott empirikusan megismerhető (és elvileg objektív módon le is írható) közegétől. A furcsa, szokatlan és sokszor félelmetes birodalom szubtilis látomása teljességgel mentes az általunk ismert, (berögzült) kényszerű moralitásproblémáktól és elvárható társadalomkritikai premisszáktól. Mindezeket továbbgondolva, az egyediséget hangsúlyozván, Kovács és a nagy belga előd, James Ensor művészete közt éppen ezért, a formális megközelítések hasonlósága ellenére sem állítható fel az olyannyira megkívánt párhuzam.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
