A szociális inadaptáción a személyiség társas viszonyainak zavaraira épülő, különböző típusú viselkedési rendellenességeket értjük, amelyek normál értelmi képességű gyermekeknél különböző színtereken (család, iskola, egyéb közösségek) nyilvánulnak meg, és normál pedagógiai tevékenység útján feloldhatók. Az inadaptív magatartású fiatalok hátrányos helyzetének okai lehetnek a családi szocializáció zavarai, a szülők nevelési hibáiból eredő zavarok, a család interkulturális zavarai.
Főbb tünetei közé tartozik az:
Önuralomhiány vagy -gyengeség tapasztalható azoknál a gyermekeknél, akiknél a személyiség működését fékező gátlások teljesen kikapcsolnak vagy csak alig működnek.
Érzelmi tompultság: egyik formája a hipomániás attitűd, amikor a gyermek bizonyos vonzó ingereknek, ösztönzéseknek képtelen ellenállni; vagy a másik megnyilvánulás az elkeseredés, fásultság, amikor csak látszólag követi a gyermek a felnőtt utasításait s azt is csak ideig-óráig.
Zárkózottan túlzott érzékenység: szinte elrejti a gyermek saját énjét, válik hozzáférhetetlenné a felnőtt személyiségfejlesztő közeledésére.
Alkalmazkodásképtelenség, a közösséggel szembeni beilleszkedési zavar: az egészséges családi vagy iskolai közösségekben nem találják meg igazán a helyüket (funkcióhiány). A gyermekben kialakult, állandósult kudarc-helyzet.
Tehetetlenség: az egyén úgy véli, hogy tevékenysége nem járhat a kívánt sikerrel.
Értelmetlenség: az egyén nem látja világosan azoknak az eseményeknek az értelmét, amelyekben részt vesz, nem tudja, miben higgyen, miért cselekszik így, s nem másként.
Önelidegenülés: az egyén elidegenülése önmagától, amikor önmagát és képességeit idegen valaminek, mintegy eszköznek észleli.
Elszigetelődés: az egyén elszigetelődése az uralkodó céloktól és értékektől, eltérése a közvéleménytől az adott társadalomban fontosnak ítélt célok és meggyőződések értékelésében.
Norma-felbomlás (normlessness) vagy törvénynélküliség (anómia): az a helyzet, amelyben az egyén ellentmondásos szerepelvárásaikba ütközik, s céljainak elérése végett társadalmilag jóvá nem hagyott viselkedésre kényszerül.
Végül is, a fenti különböző szempontú megközelítéseket két csoportban fogalmazhatjuk meg:
– Egyrészt az agresszív, a környezet irányába megnyilvánuló magatartászavar (rendbontás, nyugtalanság, hazudozás, stb.)
– Másrészt a regresszív, visszahúzódó, passzív szorongó, félénk, túlzottan érzékeny, gátolt gyermekek csoportja.
Összefoglalva az inadaptív hátrányos helyzetű gyermekek tünetcsoportjának szimptómáit, a következőket állíthatjuk:
– E gyermekek magatartása jelentősen eltér az adott életkorban megkívánható helyes magatartástól.
– Óvodai-iskolai környezetben inadaptív magatartást mutatnak, alkalmazkodási, beilleszkedési problémákkal küszködnek.
– az inadaptív, alkalmazkodásképtelen viselkedésről van szó, amikor a gyermek nem alkalmazkodik környezete (szűkebb vagy tágabb) meghatározott követelményeihez.
– Az esetleges szélsőséges megnyilvánulásaik dacára sem vezet magatartásuk társadalomellenes cselekedetek végrehajtására.
– Noha értelmileg fejlettek, mégsem tudnak vagy akarnak alkalmazkodni a környezetükben érvényes szabályokhoz.
A szubkultúra fogalmát Albert Kohen vezette be a szociológiába. A kultúra egészének keretében ez magába foglal egy sajátos életvitelt, értékrendszert, ideát, viselkedési szabályt és normát. A szubkultúra nincs elszigetelve az univerzális és uralkodó kultúrához mérten, csak bizonyos mértékben behatárolt. Ebben az értelemben úgy lehet definiálni, mint értékek, szabályok, normák és viselkedési formák összességét, amelyeket az egyes csoportok tagjai elsajátítanak, preferálnak, tisztelnek, hangoztatnak és melyeknek serkentik a fejlődését. A szubkultúrák azért keletkeznek, mert lehetetlen megteremteni ugyanazokat az életkörülményeket egy társadalom minden egyes tagja számára. A szubkultúrák megelégszenek az ellenállás szimbolikus formáival, stílus meghatározó tevékenységekkel (öltözködés, beszéd, nyelv, kitűzők, jelképek). A szubkultúrák a valahová tartozás igényét szolgálják, az önazonosság, a mi-tudat megélésére adnak lehetőséget. (Rácz, 1989) Másságról is szó van, a valahová tartozás és a valahová nem tartozás határainak kijelöléséről. A csoportmásságban lehetőség van a szubkulturális válaszok kidolgozására a domináns kultúra válaszainak alternatívájaként. (Rácz, 1998.)
A szubkultúrák jelentősége, hogy megoldást kínálnak meghatározott strukturális problémákra, a társadalmi és gazdasági rendszer ellentmondásaira. Ezen problémák osztályjellegűek, de generációs problémaként élik meg őket. Olyan kultúrát kínálnak, melyből kiválaszthatóak különböző elemek, mint stílus, értékrend, ideológia, életvitel, amelyek felhasználhatóak az identitásteremtésre. A szubkultúrák a szabadidő megtervezésének sajátos módját adják, s ezzel elválik a mechanikus és eszköz-beállítottságú tevékenységek világától. Megoldást kínálnak az egyén bizonyos egzisztenciális problémáira.
A szubkultúrát nem szabad összetéveszteni az ellenkultúrával, hiszen:
„A szubkultúra fogalma azokra a csoportokra használható, melyek nem állnak harcban a globális rendszer értékeivel, míg az ellenkultúra fogalma azon csoportok megnevezésére szolgál, melyek nyílt összetűzésben állnak a társadalom értékrendjével.”
Az emberi társadalom természetéhez tarozik, hogy benne a konform viselkedés mellett normaszegő, deviáns viselkedés is előfordul. Ennek okai a következők lehetnek:
- az ember természetéből adódóan nem tökéletesen közösségi lény, lázad a közösség ellen, amelyben élni kényszerül
- a társadalomnak szüksége van devianciára, hogy ezen keresztül definiálja a közösséget összetartó normákat, erősítse a közösség integrációját
- a tökéletes konformitást kikényszerítő társadalom fejlődésképtelen lenne, ezért a fejlődés érdekében el kell tűrni a társadalom számára látszólag káros devianciát is.(Andorka, 1994)
Azok válnak deviánsan viselkedő felnőtté, akiknél a gyermekkori szocializáció nem volt harmonikus, személyiségük nem fejlődött teljesen egészségessé és teherbíróvá, ezért nem tudták elsajátítani az elvárt társadalmi szerepeket. Ilyen zavarokat jelenthet az egyik vagy mindkét szülő elvesztése, a szeretet hiánya, konfliktusok, veszekedések jelenléte a családban, stb.
Kopp Mária vizsgálatai azt mutatták, hogy a 20 évnél fiatalabbaknál a lelki, magatartási zavarok hátterében a legfontosabb tényező, hogy úgy érzik, nehéz élethelyzetekben nem számíthatnak szüleik támogatására. Akik szüleikre számíthatnak, azoknak sokkal inkább vannak életcéljaik, kevésbé jellemző rájuk a szorongás, a lehangoltság, kevésbé érzik ellenségesnek környezetüket. Az ellenséges beállítottság és a céltalanság, az életcélok hiánya az a két legfontosabb lelki tényező, ami ellen védettséget jelent a család, ha a fiatal úgy érzi, számíthat szülei támogatására. A barátokkal való jó kapcsolat inkább a lehangoltság, a depresszió ellen jelent védelmet. A szociális támogatás hiánya – vagy ennek szubjektív megélése – tehát szoros összefüggést mutat az életcélok hiányával és a devianciák valamennyi formájával. (Kopp Mária, 1994)
Három szubkultúrát vizsgálnék meg, melyeknek tagjai sokszor hátrányos helyzetük miatt választották ezt az utat, s az által, hogy eme szubkultúrák tagjai, képviselői lettek, szintén egyfajta hátrány éri Őket, a társadalom negatív megítélése miatt. A punk, skinhead és a dark/goth szubkultúrát elemezném, utóbbit behatóbban.
A punk-rock meghatározó tényezőjévé vált a 80-as éveknek, a punkból további progresszív zenei áramlatok születtek. Egy sor olyan ellenkulturális jelenség kapott szárnyra azóta, amiért annak idején a punk tartotta a hátát. A punk lényege akkor is és most is a progresszív és az agresszív jelenlét. A punk, mint "ellenifjúsági" mozgalom, s mint kulturális forradalom is jelentős hatással volt és van a "támogatott" kultúrára. A meghökkentő külső csak a felkiáltójel, provokatív felhívás a kívülállás demonstrálására. A punk rock válaszreakció volt a hetvenes évek populáris zenéjére, mindarra, amit a punkok a felszínes diszkózenében, a bombasztikus heavy metálban és progresszív rockban láttak megtestesülni. A punk elutasította a hatvanas évek hippi ellenkultúrájának maradványait is.
A skinheadek első generációja Nagy-Britanniában 1968/69-ben indult útjára. Más ifjúsági kultúrákból létrejött kis un. „gengek” alakultak, melyek mindenek előtt London utcaképét és az éjszakai klubokat uralták. A skinheadek jelentős munkásosztály-öntudattal rendelkeztek. Skinheadnek lenni egyet jelentett a lázadó és agresszív ifjúsági mozgalomhoz tartozással. A skinek többnyire kis utcai gengekbe tömörültek, leginkább 18 éven aluli, harcias fellépésű férfiak voltak, öltözködési stílusokat a fent említett csoportoktól vették át. A zenének (ska, a hetvenes években pedig a streetpunk) nagy jelentősége volt a színtéren belül. A színesbőrű skinheadek akkoriban sokan voltak Angliában. A jamaikai bevándorlók gyerekeivel együtt esténként brit klubokban táncoltak a ska zenére. A skinhead -mozgalom első meghatározó szakasza a hetvenes évek kezdetével lezárult. A punkkal összefüggésben a skinhead-kultusz Nagy-Britannia határain túlra is eljutott. Amikor a média több látványos futballstadioni ütközetet követően felfedezte magának a skinheadeket, mint a társadalom egy új, erőszakos ellenségképét, nem telt el sok idő a szervezett csoportok megjelenéséig, melyek megkezdték a skinheadek agitálását. Minthogy a fasiszta Nemzeti Front fellendülése időben az új skinhead-generáció életre kelésére ('70-es évek vége) tehető, jó alapot szolgáltatott a neonácik és a skinheadek összemosására. A skinhead-mozgalom egy részének (!) ez megfelelt. Felvették a „bonehead”(csontfejű) kifejezést, nyíltan jobboldali nézeteket hangoztattak, miközben továbbra is a skinheadek külső jegyeit viselték magukon. A jobboldali British Movement is nacionalista beállítódású skinheadek részvételével alakult. Tehát az eredeti skinhead szubkultúrára egyáltalán nem voltak jellemzőek politikai irányultságok. A '70-es évek közepe és vége felé kezdett megszilárdulni az új középosztály, elválasztva egymástól eddig szoros kapcsolatban álló társadalmi rétegeket, melyeknek tagjai elhagyatva érezték magukat, erős instabilitás-érzésük és identitásválságuk volt. Nem tudták elfogadni a társadalom új értékeit, amit megpróbáltak rájuk erőszakolni. Az összezavarodott és identitást kereső fiatalok egy kreatív része elkezdte kialakítani saját szociális rendszerét.
A dark/goth szubkultúra Magyarországon is, mint világszerte, a punk utódjaként tűnt fel, és azzal sokáig szoros szimbiózisban élt, évekig önálló identitást sem szerzett, nem volt más, mint "egy szelet az alternatív nevű tortában". A '80-as évek Magyarországát növekvő esélyegyenlőtlenség, az életszínvonal és a társadalmi mobilitás csökkenése jellemezte. A szubkultúra gyökere Magyarországon ezekre az évekre tehető, s mely hazánkban ismertebbé tette, az a The Cure nevű zenekar ’89-es évi fellépése volt. A kezdetekben nem volt tudatos közössége a szubkultúrának; punkok, skinheadek, (akkor még létező) alternatívok, metálosok szórakoztak együtt. Általános érvényű tapasztalatként mondható el, hogy a rendszerváltás környéki bizonytalanság (mely még a jómódú polgároknak sem volt igazán megélhető) volt a legfőbb oka, hogy a fiatalok eme szubkultúrák felé fordultak. Aggasztó következménye mindennek, hogy a bűncselekmények száma nőtt, és hogy azok egytizedét fiatalkorúak követték el. Megsokszorozódott továbbá az öngyilkosságok, elmebetegségek, alkoholisták és drogfogyasztók száma. E hanyatlást először az értelmiség ismerte fel és a "másság" igényétől vezérelve alakult ki a magyar újhullám, amely mind tartalmában, mind külső megnyilvánulásaiban, teljes mértékben eltért az addig megszokottól. Lakótelepek, külvárosok, kollégiumok adtak otthont ezeknek a fiataloknak. Családi hátterük szinte mindig csonka család volt. A szülői kellő vagy kelletlen felügyelet híján a fiatalok sokszor az utcán éltek. Abban az időben három féle szórakozási lehetőség volt adott; discoba, metál buliba vagy pedig alternatív buliba járhattak a fiatalok, melyeket igen vegyes közönség látogatott. Az extrém külső természetesen rögtön közutálatot és ellenszenvet váltott ki az emberekből, a hivatalos szervek körében – különösen a szövegek nyíltsága, zenészek életmódja miatt – pedig egyenesen ellenzékinek tekintették az újító szándékot. Számítani kellett a nyakkendős-bőrzakós urak jelenlétére, igazoltatásokra, provokációkra. Műfajt ennyire talán még sohasem nyomtak el, a televízió, a rádió, a hanglemezgyár szinte tudomást sem vett létezésükről. Nem meglepő, hogy az előző évtized "langyos vizét" mind nagyobb mértékben bombázni kezdik bizonyos szubkultúrák, amelyek közül a „csövesmozgalom” a legspeciálisabb és leginkább elterjedt szerte az országban. De emellett megjelenik az új hullámnak, vagy punknak nevezett irányzat is, egy szűk, de fontos réteg, a fiatal értelmiség kifejezési-önkifejezési eszközeként, ami azért meglepő, mert a műfaj gyökerei a hetvenes évek közepének kimondottan iskolázatlan angol fiataljaiból erednek.
Interjúm során arra próbáltam választ keresni, a hátrányos helyzet mennyire jellemző az ezt a szubkultúrát választó fiatalok életében, miért és hogy ismerték meg és választották ezt az utat.
A dark/goth szubkultúra képviselőit a jelenben is – és nem csak a kezdetek idején – érik atrocitások, akár állásinterjú esetén, vagy éppen iskolai tanulmányaik során (középiskola). Kiemelném viszont e sorból a felsőoktatást, hiszen interjúalanyom elmondása szerint (is) ott már pozitív elmozdulás figyelhető meg. Az Eötvös Loránd Tudomány Egyetemen végezte tanulmányait, s az évek során jelent meg igazán extrém külsőségekkel is, s még sem tapasztalt negatív megítélést sem oktatói, sem hallgatótársai részéről.
Felmerül a kérdés, egyáltalán van-e értelme, hogy elfogadja a társadalom ezt (és a többi) szubkultúrát. Hiszen ezek alapját képezi az „elszakadni akarás”, a „másság” érzete, mely nem létezhetne, ha a társadalom elfogadná, s beolvasztaná magába az adott szubkultúrát.
Összegzés:
Általánosan elmondható, hogy a szubkultúrához tartozók nagy része elveszítette egyik vagy mindkét szülőjét (elsősorban válás miatt). Gyakoriak az alkoholista, beteg vagy alacsony szociális státuszú szülők.
Identitáskereső időszakukban az átlagnál érzékenyebb, filozofikus, merengő, az élet nagy kérdésein mélyebben is elgondolkodó fiatalok hajlamosak e felé a szubkultúra felé fordulni, benne önmagukat megtalálni. Elutasítják a fogyasztói társadalom hagyományos, hatalom és pénz körül forgó értékrendjét és a hangsúlyt a belső értékekre, az önmegvalósításra, a „teljesebb Élet” megélésére helyezik.
Készült a ELTE Szociál-Pedagógia szakán; dolgozat
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
