Úgy gondolom, koncertfelhozatal tekintetében egy rendkívüli ősz derekában járunk-gázolunk. Az ipari szcéna menetelhetett egy nagyot a Laibach koncertjére a hajón, ezt követően Blixa Bargeld (Einstürzende Neubauten) sikolyaira rezzenhettünk össze az Akváriumban. Világkörüli turnéjának állomásainak egyikében Budapesten adott misét Nick Cave is az Ivadékokkal, és akkor ez a sor még mindig nem teljes! A márciusban második lemezét kiadó Kim Gordon júniustól tartó turnéjával hazánkba is ellátogatott, hogy a The Collective korongját a magyar közönség közé gurítsa. Az a Kim Gordon, aki egy generációra volt hatással a Sonic Youth zenekar gitáros-énekeseként. Nézzük sorjában a történteket.
Nagy örömömre a Magyar Zene Háza az este vendéglátója. Rossz hangosítással itt még nem találkoztam, és a Városligetet azóta látogatom rendszeresen, hogy idehívnak kiállítások, és hangversenyek. Minden évszakban más és más hangulattal találkozom, ha alkalmam van már előbb érkezem és csak céltalanul bóklászok, hangolódok.
A hangolódásról gyakori esetben az előzenekar is gondoskodik. A lengyel Zamilska majdnem másfél évtizedet tud már a háta mögött, a nyers, ipari techno és a post industrial határterületén dübörgő basszussal tolja intenzív szettjeit. Hazájában rádiós szerkesztő és producer, a mindössze 35 éves Natalia Sziléziában felnőve az ország nehéziparának teljes súlyát igyekszik a hallgató füljáratába zúdítani. A keddi Kollaps koncert semmihez sem mérhető élő intenzitása után azonban számomra ez csak simogatás, mivel inkább a techno irányából mintsem az ipar vagy az EBM felől érkezik, sajnos nekem elég érdektelen is. Kicsit meglepő számomra, hogy a turnén végigkíséri felvezetésként Kim Gordont, de itt tényleg az ízlések és pofonok találkozása áll fenn; a közben szépen teltházzá sűrűsödő nagyterem közönsége nem tágít. Vagy a pozícióját őrzi, vagy vár a fénypontra, vagy élvezi Zamilska basszustémáit.
Visszatekerném én élesebbre állítva az időkereket, de sajnos nem megy. 1996-ban ott voltam a Sonic Youth emlékezetes koncertjén, de lassan 30 esztendeje van ennek. Tudom, hogy a 100% című számot is tolták, nagyon intenzív élményben volt részem, de csak a közhelyek szintjén tudnék emlékezni, hát nem vagyok memóriabajnok. Az alterrock nagyágyú még kipattintja az Eternal-t és 2011-ben feloszlik. Kim Gordon azonban továbbra is aktív előadó, de a látóteremből kikerül. Művészeti és design érdeklődése/végzettsége azóta a zenélés mentén folyamatos, vizuális művészként a divat (XGirl) és színészet területén is elismert, lemezgyártó és producer. Több évtizeden át próbálja pótolni képzőművészkénti lemaradását, úgy érzi, sok elvesztegetett időt muszáj behoznia, amit a zenélés vett el tőle. Listázni is nehéz lenne minazt, amit Kim Gordon letett már az asztalra, maradjunk annál, amihez ennek az estének köze van.
A 71 éves (! elképesztő, nem?) Kim Gordon szólópályáján két lemezt jegyez, a 2019-es No Home Record címűt és a friss The Collective-et. Ez utóbbi indokolja a turnét, olyannyira komolyan véve a márciusi korongot, hogy a koncerten elhangzó 16 szerzemény szinte kivétel nélkül tartalmazza az egész anyagot, még a sorrendet is betartva. A lemez a művésznő egy kiállított festményéről kapta nevét, barázdáin hétköznapi gondolatok örvénye sikolt és dübörög, a szempillaspirál és a los angelesi vezetési kultúra ugyanúgy felvillan, mint a Tik Tok és okostelefon világ elutasító kritikája. A koncerten Kimet kísérő igazán fiatalos hölgykoszorú jól érzi és teszi a feladatát, számomra nem kelti a sessionzenészek távolságtartását a tartalomtól. Kicsit elmerülve Gordon képzőművészi életútjában, helyére került bennem a némiképpen gagyinak tűnő óriási háttérvizuál is, ami nem hatott ugyan idegenül, de fogódzót üzenetet nem hordoz - színes hangulati elem. Hűvös és okos koncert ez, sehol sem ülepedikt, úgy szabadon értelmezett az "élő The Collective" hogy a lemez minden érdeme megmarad, valahogyan mégis más és megismételhetetlen. Megkockáztatom, hogy legtöbbünk tudta, hogy hiba ha a Sonic Youth miatt van itt ezen az estén, a ráadásban a 2019-es korongról beemelve egy csipetnyit mégis kaphattunk abból az évtizedekkel ezelőtti sodrásból. Egy remek hangulatú és emlékezetes koncert élményével távozhatott a Zene Házából a láthatóan elégedett közönség, nemcsak egy pipával a bakancslistán, de messze nem.
„I’dont Miss My Mind” - Miklya Attila beszámolója a koncertről.
Kim Gordon – Magyar Zene Háza, 2024.10.26.
Mi jöhet még a Sonic Youth után, hogyan lehet felülmúlni, vagy akár csak megközelíteni azt a masszív életművet, amit a kultikus banda hagyott maga után? A papírforma szerint Kim Gordonnak, a 71 éves antirocksztárnak ez nem sikerülhetett volna. Csakhogy ő Kim Gordon, akinek nem kell rommá plasztikáznia magát, hogy őrökre koravén tinédzser maradjon, és bátran tovább lépett a szónikus ifjúságának árnyékán, sikeresen elkerülte, hogy saját maga unalmas epigonjává mumifikálódjon.
A Sonic Youth – és a két frontember házasságának - felbomlása után Kim Gordon és Thurston Moore szólókarrierje egészen más irányt vett. Moore maradt a kitaposott úton, a Sonic Youth kései korszakát folytatta, csak épp nekem valahogy hiányzik ebből a képletből a gitárzseni Lee Renaldo széthangolt Jazzmastere és Kim Gordon flegma basszusjátéka.
Kim Gordon egészen máshogy gondolkodott a folytatásról. 2012-ben a Body/Head projektjével visszalépett startmezőre, és a Sonic Youth korai no wave-ízű zajongásaiból kiindulva ment el a falig. Aztán már saját néven, 2019-ben a beszédes című No Home Record alapozta meg azt az irányt, ami az idén megjelent The Collective albumon kristályosodott ki.
Ami a legszembetűnőbb, hogy Kim Gordon a mában él, a 2020-as évek zenei kaotikájából merít. Trap, hip hop, industrial, dub és noise rock elemek sajátos egyvelegét gyúrja össze. Kockázatos vállalkozás, akár a fiatalság, korszerűség görcsös és röhejes erőlködése is kisülhetett volna a kísérletből, de ahogy belebúg a mikrofonba, minden a helyére kerül.
A Magyar Zene Házában a The Collective kiszámított, csontvázszerű, néhol kifejezetten rideg, koncepcionális, széttöredezett számai valahogy új életre keltek. Kim Gordon artisztikus, introvertált előadásmódja sokszor minden átmenet nélkül váltott át hisztérikus dühbe. Az esetlen, szögletes mozdulatok, szégyenlős gesztusok ellenére egyértelmű volt, pontosan tudja, mit csinál.
Meglepően tapasztaltam, hogy a vitathatatlan legendának számító frontember és az egzisztencialista szövegeket kiegészítő háttérvetítések sem tudták elvonni a figyelmemet a zenekar többi tagjáról. Három nagyon fiatal lány a dob, a basszusgitár, a gitár és a billentyűk mögött elképesztően friss energiákat zúdított a közönségre. Bejött Kim Gordon trükkje, hogy olyan zenészekkel vette körül magát, akik akár az unokái is lehetnének, és hát úgy tűnik, nem is akarta a saját ízlésére formálni őket. Egyenrangú alkotótársak, zenekartagok voltak, magukénak éreztek a produkciót, ösztönösen és hitelesen nyúltak minden hanghoz. Az széteffektezett, trip hopos, váratlan és hosszú kiállásokkal lefojtott dobok, a monoton, gépies basszusfutamok, a csavarhúzóval csiszolt gitárhúrok és a bugyorgó, széttekert elektronika egészen futurisztikus hangulatot teremtett, a kiüresedett rock, punk, dark klisék nélkül is simán beindították a közönséget. És persze ez az egész modern zajszínház lehet, hogy csak egy eszköz, egy kifordított kritika, ahogy az I Don’t Miss My Mind című számban énekli: Vérzek belül/Érints meg ott/Az egy modern póz, modern póz, igen/Romanticizmus a pornóban.
A koncertet egy egészen bájos jelenet zárta. Kim Gordon felmászott az erősítőjére és bődületes feedback-orgiát varázsolt azzal, hogy a gitár nyakát a láda szélén húzogatta. Erős gesztus volt, de közben azon kezdtem aggódni, hogy a tűsarkújában bizonytalanul billegő Gordon le ne essen. Végül az egyik gitáros csaj segítette le, és talán ez a kis performance foglalta össze azt, ahogy Kim Gordon és kollektívája működik.
