Az 1977-ben született Arkagyij Babcsenko mindkét csecsen háborúban részt vett, s a Novij Mir kezdte publikálni háborús élményeiről szóló elbeszéléseit. Aztán egyszer csak az egész világon elkezdték kiadni – Angliában a PEN díját is elnyerte a szerző –, s méltán: Babcsenko a maga szikár, tényszerű, de olykor borzalmasan fölizzó elbeszéléseivel el tudja érni azt, amit nagyon kevesen a mai világirodalomban: az olvasó ott érzi magát a háború hétköznapjaiban.
A szerző Salamovot tekinti példaképének: hozzá hasonlóan, ha nem is egy sztálini lágerben, hanem egy hol modern , a mai csúcstechnikát fölvonultató, hol középkoriasan barbár háborúban – előbb egyszerű kopaszként , akit gyakran félholtra vernek a társai, majd már sok csatán átesett, tapasztalt katonaként – a legszélsőségesebb emberi élethelyzeteket tapasztalta meg. És e helyzetekből sok minden sokkoló hatású lehet az olvasó számára: az orosz hadseregben uralkodó állapotok, az emberi élet és méltóság teljes semmibevétele, a mindent átszövő korrupció és csencselés, az éhezés, a kopaszok kegyetlen csicskáztatása , a válogatás nélküli vérengzés, amikor percek alatt egész falvak pusztulnak el, a tébolyultan a földhöz tapadó katona rettegése, amikor aknák hullanak körülötte…
S talán a leginkább sokkoló hatású az, hogy mindezek ellenére – s a katona örök álma ellenére, hogy csak hazajuthasson végre, a békébe, a szeretteihez – a háborúnak őrült vonzása van. Babcsenko legalábbis szuggesztíven s egyúttal önmagától is viszolyogva ír arról, ahogy ő, az elbeszélő, sok társához hasonlóan, már nem tud meglenni a háború nélkül, mert csak ott, ahol gyilkolnak, csak ott lehet igazán érezni, hogy a legutálatosabb élet is ezerszer jobb a halálnál. (fülszöveg)
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni