(...) a Ganz sorozatban már az egyezményes valóság elvesztését is dokumentálva láthatjuk.
Az, hogy bárki tapasztalhatja, hogy komoly zavarok vannak az anyagban, a sziklaszilárdnak vélt monstrumokról egyre gyakrabban derül ki: papírpernye-kulisszák - egy ideje a reál tudomány által is beismert helyzet. Itt Králl a fotográfia és a festészet egymásba játszása révén egyenesen a fotográfia a valóságot önmagával építő folyamatába vetett hitét ássa alá - azt állítja: minden grafika. Látvány, vagy megörökíthető, megragadható valóság lehet, hogy hihető, de nem lehetséges. S mindezt a technikai eszközök - s itt most a képalkotó eszközökre kell gondolnunk - tették lehetővé, a jelenlét elfedése céljából. Hiszen mire van a rengeteg képkészítő és képtovábbító, majd képmegjelenítő eszköz, ha nem arra, hogy eszünkbe se jusson, éppen hol állunk vagy ülünk? E sorozat kiszemeli magának a nem-helyet - a posztindusztriális kor jelképét, ami jelkép, de nem jelent semmit, mert köztes, elhagyott, figyelemre nem méltó. De ahelyett, hogy loft-életérzésből dokumentálná: precíz optikával valósághívőn műtárggyá magasztosítaná materialitásának, mégis-helyszerűségének esztétizáltságát, inkább a fotóról általa készített festmény - ami ennek tükrében itt szimbolikus fikció - rétegével mossa össze e fotografikus kiindulást. Ezért is bizonytalanodunk el ismét: dokumentáció-e ez? Hely-e ez? Anyag-e ez? Miközben nyilvánvalóan csak dokumentáció, hely és anyag.
Paksi Endre Lehel nyitóbeszédének részlete, Valovics Tímea fotói
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
