Rosencrantz és Guildenstern halott. Már valahol messze járnak, ha egyáltalán léteztek. Shakespeare Hamletjén kívül nem maradt utánuk más nyom. Láthatatlanok ők, vagyis inkább kaméleon-szerű, alkalmazkodó emberek. Simulékonyak, de nem színesek. Bábok ők a hatalmasok kezében, két japán báb. Használatra készen állnak valahol, a legnagyobb igyekezettel teljesítik feladatukat. Aztán eldobva hevernek a sarokban, míg valaki ki nem hajítja fatestüket az utca poros kövére.
Súlytalanok ők, súlytalanok tetteik, jelenlétük nem érzékelhető. Egyszerre tudatlanok és ravaszak: a mindennapok bölcsessége van birtokukban, észreveszik, hogy nem értik, mi történik körülöttük. Nyomtalanok ők, nyomtalanul élnek, hétköznapjaik is nyomtalanok, ahogyan haláluk is. Kisemberek ők, arctalanok. És egymással felcserélhetők. Talán még ők maguk sem tudják, melyikük Rosencrantz, és melyikük Guildenstern. Előfordul, hogy Ros a saját nevén szólítja társát. A különbség köztük, hogy Guil határozottabb, szemlélődőbb, Ros naivabb, gyámoltalanabb. Kettejük barátsága roppantul erős. Megosztják egymással gondolataikat, félelmeiket, együtt próbálnak helyt állni, közös játékaik vannak. Tulajdonképpen Rosencrantz és Guildenstern egy ember, egy nagyon kicsi, tehetetlen ember.
Egy burok-világban élnek. Fej-vagy-írást játszanak, vagy meccslabdát. Rengeteget gondolkodnak az élet kérdésein, főleg a halálon, mint mindenki. Rettegnek a gondolattól, hogy egyszer majd láthatatlan életük tovaszáll. Tudják, hogy mennyire jelentéktelen az ő szerepük az életben, hogy egyáltalán nem számítanak semmit, senkinek. Kétségbeesetten próbálnak megkapaszkodni az események folyamában, legalább saját sorsukat kézbe venni, de mindez hiába. Tragikomikus látvány, hogy mások mennyire nem törődnek gyötrődésükkel és erőfeszítéseikkel, melyek így mind hiábavalók. Főleg akkor tragikomikus, ha egyszer csak magára ismer az ember….hogy ez ő…. Talán ez Stoppard célja, a szemek felnyitása.
Tom Stoppard, az angol drámaíró, nagyon jól döntött, amikor a Hamlet arctalan bábuit választotta. Ők cérnaszálként simulnak bele a „Hamlet-szőttesbe”, és fonalaik nincsenek elvágva, mint a többi szereplőnek, csupán elfogynak. Az egész műben a témaválasztás a legszebb; a dán királyfi mellékszereplővé avanzsálódik, kedvese, Ophélia, ötször, ha felbukkan. Balladai, komikus, lírai, drámai, de mindenképpen markáns karakterek töltik be az eredeti Shakespeare-féle Rosencrantz és Guildenstern szerepét, vagyis beleszürkülnek a háttérbe, melyből csöppet sem diadalmas, viszont annál szánnivalóbb módon lép ki a két udvaronc.
A kisemberi lét kérdésköre számos művészt foglalkoztatott és foglalkoztat, a tizenkilencedik századi orosz regények kishivatalnokain át József Attila fenyegetettségérzéséig. Vajon kinek jutna eszébe egy közismert, rangos drámához hozzányúlni, ahol ráadásul nehéz az átlagemberek nyomára bukkanni, annyira szürkék? Elnyomják őket a már említett jellegzetes karakterek. Néhány rendező az erkölcsi kérdéseket, vagy éppen Hamlet kapcsolatait boncolgatta, alaposan melléfogva, néha túl érzelgősre véve, és az ember már hamar elunta a filmet. ( Én Stoppard filmjén kívül két Hamlet- adaptációt láttam, a Zefirelli és a Kenneth Brannagh- féléket, de egyik sem tetszett.)
Lehetséges, hogy a Rosencrantz …. alapjául szolgáló remek dráma ellenére is fennállhatott volna az elbukás lehetősége, ám Stoppard semmit sem bízott a véletlenre. A remek operatőri munka, a zseniálisan gyér díszlet és a néha meghökkentő kellékek (papírrepülő, hamburgerszendvics) megadják az alaphangulatot, ami a színésztársulat előadásaival még jobban fokozódik. A furcsa japán álarcok néhol ijesztőek, különleges titkuk van, melyre nehéz rájönni, és nem is biztos, hogy mindig rá kell, néha elég csak egy benyomás.
A forgatókönyv kiváló párbeszédei minden lehetőséget megadnak a két főszereplőnek a hiteles játékra, és ők élnek is vele, döbbenetes mimikával. A most a Harry Potterben szereplő Gary Oldman és a jobbára művészfilmekben játszó Tim Roth itt még egész fiatalok voltak. Stoppard jól választott, akárcsak a színészkirály, Richard Dreyfuss esetében, az ő szerepének is nagyobb súlyt adva. Ők hárman mesélnek az elnyomottságról, a tehetetlenségről, a rendező- író drámáját tolmácsolva, felvetve a kérdést: Vajon mit lehet így tenni, és minek van értelme? Mit számít bármi, - aminek mi életünkben nagy súlya van- , a hatalmasságoknak? Ki törődik a kisemberekkel? Rosencrantzzal és Guildensternnel?
„Ez itt a kérdés”. De hol a válasz?
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
