Egymásba borult imára tartott kezek, melyeket a vágy tart össze - a felfelé törekvés vágya - nemes egyszerűséggel jelenítik meg a középkor remekét, a gótikus katedrálist. Csakúgy, mint a lótuszülésben merengő keleti tanító, melynek testtartása a földdel való érintkezés pontjánál szétterül és egyre feljebb haladva vékonyodik - mintegy az anyagtól való egyre nagyobb mértékű eltávolodást jelképezve.... Magasba mutató idomok, melyek a lélek belső templomát jelenítik meg, különböző test-, illetve kéztartásokban, melyeket a hit (légyen annak bármilyen külső formája is) és az erő tart össze. Az erő az, melyet a lélek önmagában fejleszt ki - túl a kezdettől meglévő adottságain - hogy a magasban szárnyalhasson.
Mert szép dolog az eget, a csillagokat és a magasságot szemlélni, de fel is kell tudni szárnyalni. Persze vigyázva arra, hogy azok a szárnyak nehogy viaszból készültessenek, mert mint tudjuk, a tűzhöz közel érve menthetetlenül elolvadhatnak. Felfelé szárnyallani, igaz szenvedéllyel, a lélek tüzes vágyától vezérelve. Hasonlatosan a sasmadárhoz, mely nap-nap után izzón vad szenvedéllyel kutatja kicsinyei eledelét, hogy újra meg újra felszállva, a magasságból táplálni tudja őket.
A kép, mely elibem tárul, egy embert jelenít meg, aki kitárt karokkal énekel egy hatalmas templom falai közt, mely visszhangozza saját és világa kétségbeesett kiáltásait. Kétségbeesését a távolság miatt, mely az embert az isteniségtől elválasztja, és a vágyat, hogy e távolságot legyőzze. A kezdet, a csúcspont és a vég monumentális litániája híven tükrözi az isteni dicsőség, a felmagasztosulás nagyságát, és a ma kétségbeesését.
Az ablakomból kitekintve nem is oly távol, a csupasz téli fák áttetsző ágai között megpillantok egy kriptát, melynek tetején egy hatalmas angyal áll kitárt szárnyakkal, kezében fáklyát tartva - felfelé tekint. Már-már azt hinné az ember, hogy mindjárt felszáll. Fennkölt látvány, ahogyan a halálból kiemelkedik, mellettem zeng e fantasztikus zene - Isten vagyok.
Az égi harcos azonban nemsoká elhalványodik a mögötte magasló ocsmány gyárkémény burjánzó koszosszürke füstjétől, a zene egy kétségbeejtő sikolyszerű hangzuhataggal véget ér - újra Ember vagyok...
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
