Idővel és számokkal mindig is bajban voltam, sűrű a múlt. Néhány dátum azonban mély barázdát szántott belém, ilyen 1997. június 11-e is, életem egyik legjobb koncertjét ugyanis ekkor volt szerencsém megélni, Nick Cave akkor adta nevezetes Erkel Színházas előadását, nem is egyet, az érdeklődésre való tekintettel egyből duplázott. Pénzem egy szál sem akkor, de kedves barátném egész egyszerűen befizetett: "erről nem maradhatsz le, mert az végzetes hiba lenne" - mondta -, s igaza lett.
A telő-múló időt aztán - több mint húsz esztendőt - akár Nick Cavesen is számolhatnám: Pecsa szabadtér, Kiss stadion és már a jelenben is vagyunk: hopp, Budapest Sportaréna, június 21-e, a legenda 61 évesen, mintha csak az Erkel színházban üvöltené le a hajamat, helyrerámol mindent belül, csak állok megbűvölten és nem hiszek a szememnek, ez az ember hatévente az újja köré csavar, letaglóz, földbe ver.
De kezdjük az elején, véletlenek ugye vannak. Az a bizonyos régi barátném aki az Erkel Színházba besegített, véletlenül pont a körúton siet (évek óta nem találkoztunk), összefutunk és innen már együtt megyünk a Stadionok felé. A koncert előtt rengeteg régi arc, igazi veterántalálkozó. Tiszteletkörök után én már nem bírok magammal, berongyolok a koncertterembe, és innentől nagyjából egyedül nézem végig a koncertet. Egyedül-pár ezred magammal, az aréna kínosan szellős az elvárhatóhoz képest, de kit érdekel.
Babonából koncert napján az adott előadót nem szoktam hallgatni, ezúttal nem bírtam magammal, a Let Love In végigpörgött csütörtök hajnalban. Ördögöm lett, a szóban forgó korongról három le is pergett, rögtön a kezdeti etapban a Do You Love Me?, majd szépen egymás után a Loverman és a Red Right Hand is. A művész fiának tragikus elvesztését a Skeleton Tree balladáiban megélve, azzal turnézva érkezett Budapestre. Én nem bántam - és élek a gyanúperrel, hogy sokan így voltak ezzel -, hogy arról mindösszesen négy szerzemény ringatott - hangsúly sokkal inkább az életműből kiragadott pillanatokon volt. De milyeneken! A Stagger Lee vagy a Tupelo lángra gyújtotta a színpadot, háttérben sivatagi vihar képei, ugyanúgy idebent is, égett a pokol tüze, égett a közönség, por és hamu maradt utána semmi más. Majd a csendben megszólal az Into My Arms, torokszorítóan mint az emlékezetes klipben - az ember elveszne, ha nem fogná egyenként mindenki kezét Ő, mégsem vagyunk egyedül, dehogyis.
Aztán vagy ötven ember a színpadon, néhányuk kretén módon szelfizni próbál, sajnálom, ők nem értik ezt az egész csodát. Valaki leesik a színpadról, a koncert a Push the Sky Away-el "félbeszakad" (írja a sajtó, hogy durranjon) de ez már itt kerek egész volt, hibátlanul. Már szerelik szét a motyót, amikor Nick Cave visszajön. Miután megnyugtató híreket kap a szerencsétlenül járt hölgy egészségi állapota felül (emberek vagyunk elsősorban, ugye hogy nem sztárok?), visszadugatja a kábeleket, és felpörgeti azokat, akik még nem mentek haza, csak állnak földbe gyökerezve, vagy ocsúdva: a City of Refuge és végül a Rings of Saturn. Ez utóbbi a Skeleton Tree számomra legkellemesebb pillanata és pont helyén van itt a végén, szomorúan, hogy ennek itt most vége, de boldogan, hogy megélve - már várva azt a távoli mérföldkövet az életemben, amit a következő Nick Cave koncert jelöl majd ki.
fotó: Kara Ervin
