„Lógok az idő lámpavasán,
ha néha arra fúj
himbál a nosztalgia.”
(Kiss Judit Ágnes)
Először a színek halványodnak el, aztán lassan már a kontúrok sem érzékelhetőek. A tér kitágul, összeszűkül, majd kitágul megint, ahogy a képek felkerülnek a falra és monopolizálják a figyelmet… vagyis:
Mészáros Zsuzsanna kiállít.
Egy adott alkotást, vagy egy egész életművet stílusa szerint kategorizálni igen veszélyes dolog. Az efféle korlátok, mint a mű stílusának meghatározása általában segít az értelmezőnek a megfelelő irányba terelni a gondolatait, máskor azonban visszafog és csonkít. Az utóbbi eset áll fent Mészáros Zsuzsi fotográfiáit illetően, mert ezek a munkák teret követelnek maguknak és a határokat hírből sem hajlandóak megismerni. A harmonikus kompozíciók, a leggyengédebb színekkel karon öltve, olyan egységet hívnak életre, ami mindig több egy témánál, mindig több mint egy fotó, mindig több mint két dimenzió, mindig több mint amennyinek korábban gondoltuk volna… akár az életképek, amik mozaikként rendeződnek el folyamatosan az emlékeink között, de nem marad nyoma annak a szövevényes környezetnek, ami által, és amik árán egy-egy mozaik létrejön. Mészáros Zsuzsi ezen környezet elemeit, ezen körülmények szálait göngyölíti fel, amikor a legegyszerűbb szituációk mögött is képes észlelni azt a bonyolult hátteret, amit aztán bátran lefényképez. Mészáros Zsuzsi bátor. Mert bátorság kell ahhoz, hogy olyan szemmel szemléljük a világot, amivel senki más. Bátorság kell ahhoz, hogy viccet csináljunk az idő linearitásából, és megörökítsünk valamit, ami múlandó. És főleg ahhoz kell bátorság, hogy ha már ebben a világban nem találunk magunknak helyet, csináljunk egy másikat, ahol elférünk. Mészáros Zsuzsi saját igényeihez igazítja a tárgyakat, az embereket és önmagát. S, hogy ez a lüktető és gyökeres változás arra haladjon, amerre haladnia kell, Zsuzsi saját világába csempészi a stabilitást, az újra és újra feltűnő alakokkal, mozdulatokkal és szájízzel, amit nekünk, szemlélődőknek kölcsönöz, miután hagyott minket önnönmagába kóstolni.
Mészáros Zsuzsit nem bélyegezhetjük meg a monomorf titulussal: ’fotós’. Zsuzsi inkább ’pillanattolvaj’. Valójában lop, szemérmetlenül és tisztelettel. Ellopja a képeken szereplő emberek által felkínált pillantásokat, gondolatokat, vágyakat, színeket, álmokat, hogy azokat egy ponton összegyúrja, és új minőségben jelenítse meg. Részleteket, pillanatokat lop a világból, amik éppen megfelelnek majd a saját univerzumának bővítéséhez. Így hozza létre azt a szenzációs montázst, amit összhangnak nevezünk. Az összhang ritka kincs az életben, még ritkább jelenség az, ha ezt valaki képes megteremteni.
Zsuzsi alkotásai gyakran a fotót és a grafikát összekötő pallón táncolnak, mégpedig a legnagyobb nyugalommal. Képei monumentalitását, a magáért beszélő látványvilág mellett a tisztelet jelenvalósága teszi szilárddá. Zsuzsi tiszteli az időt, amit örökké tesz és tiszteli az eszközt, amivel mindezt elköveti. Evégett fotói nem vesztik el a varázsukat, mint ahogy az számtalan kortárs műalkotással történik a módszer és a kivitelezés súlya alatt.
Abban a homogenitásban, ami a jelenkori művészetet jellemzi, nehéz különbséget tenni a tehetséges és a dilettáns alkotók között. Azt viszont teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy Mészáros Zsuzsi művésznő; nem azért mert kreatív, nem azért mert deviáns, még csak nem is - az egyébként jelentékeny - fejlődésre fogékony hajlama miatt, hanem mert rendelkezik azzal a jellemvonással, amivel egyre kevesebb ember bír: Teremtés. Zsuzsi minden vesztesége nyereség. A fájdalmat, a keserűséget ugyanolyan remek termőtalajként képes alkalmazni, mint a boldogságot. Képes alkotást nevelni fény, víz, vagy föld, magyarán eszközök nélkül, mert képes mindezekkel azonosulni és helyettesíteni őket. Alkotásai őszinték, önazonosak és mégis nyitnak szemlélőik felé. Úgy mesélik el a történetüket, hogy az mindannyiunk számára érthető legyen, s még a legnehezebben emészthető szüzsét is lepkeszárny finomságúvá alakítva kínálják fel számunkra. Fogadjuk el őket!
Az utcáról beszüremlő zaj tökéletlenül ugyan, de beleilleszkedik az egységbe; a képek mesélnek, mi hallgatjuk. Személyünktől függő utakon, mindig másképp, de mindegyikünkhöz elér az üzenet; miszerint estére mindig többek leszünk, és többet viselünk el, mint azt reggel gondoltuk volna… vagyis:
Mészáros Zsuzsanna kiállít.
Szuda M. Barna
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
