Hic sunt daemones, azaz “itt daimónok vannak”. Hol? A Kis Á galériáján. Tudatalatti és természetfeletti portrék és ikonok. Önmagukat teremtő ismerős és ismeretlen teremtmények. Tussal, vízfestékkel, temperával, akrillal, egyetlen színnel vagy többel, ecsettel, tollal, bármivel… A tintafolt festés, mint gyerekkori játék, már évek óta kísértett, mire újra belépett az életembe. Azóta folyamatosan foglalkoztat, inspirál, és kezd egyfajta “szellemi praxissá” válni. Igazolom, hogy a buddhista kalligráfia művelése képes egy teljes értékű vallási gyakorlattá válni, ám a klekszográfia idővel akár még hatékonyabb is lehet.
Bakos Levente kiállítása június 12-én nyílik a Kis Á galériáján, az eseményen a hagyományokhoz híven fellépő is színesíti az eseményt. Ennek részleteiről később. Az esemény a Facebookon.
Az alkotás e sajátosan “nyugati” módjának egyszerre megvan a maga művészeti, spirituális és tudományos eredettörténete is (mégha ezek össze is függnek). Az alakváltó tintafoltok a XIX. század második felében mutatták meg magukat a papíron. Justinus Kerner német költő és orvosi író 1857-ben publikált először szimmetrikus tintafoltokkal illusztált verseket, “Kleksographien” címmel (a furcsa kötet csak 18 évvel halála után, 1890-ben lett végül kiadva). A spiritizmus iránt kitartóan érdeklődő, és verseiben az elmúlásról és a túlvilágról elmélkedő költő évtizedeket kísérletezett a technikával abban a hitben, hogy rátalált egy olyan, a teremtő emberi elme által nem befolyásolt, szándék feletti metódusra, mellyel a szellemvilágra nyit ablakokat. Kerner úgy gondolta, hogy ezek a képek nem a számunkra ismerős világhoz tartoznak. Nem csoda, hogy ő elsősorban csontvázakat, koponyákat, denevéreket, szárnyas rémeket, démonokat és egyéb szokatlan teremtményeket vélt látni a véletlenszerű foltokban.
Mindeközben az Egyesült Államokban egy azonos technikán alapuló érdekes játékot írt le Ruth McEnery Stuart és Albert Bigelow Paine “Gobolinks, or Shadow-Pictures for Young and Old” (Tintakoboldok, avagy árnyképek kicsiknek és nagyoknak) című könyvükben. A könyv egy látványos gobolink- és versgyüjtemény. Játék és művészet.
Már ekkor, a kilencvenes években felmerült, hogy a tintapacákat érdemes lenne használni valamiképp a lélektani kutatásokban, de csak évtizedekkel később, Hermann “Klex” Rorschach dolgozta ki a “tintapaca tesztet”. A tudomány hallatlan butaságnak ítéli az elméletet. Rorschach hamarosan meghal. A többi már történelem. A szimmetrikus tintapaca a pszichoanalízis egyik jelképévé lett, amit a mai napig sajátos kultusz övez. Titka talán az, hogy bár mélylélektani elemzésre, klinikai gyakorlatban való alkalmazásra gyakorlatilag alkalmatlan, de az emberi pszichéről nagyon sokat hajlandó elárulni, akár játékosan, akár tudományosan, akár spirituálisan közelítünk felé.
